Társasházak adósság az érdekérvényesítés és a törvénykezés csapdájában (+ videó)

Társasházak adósság az érdekérvényesítés és a törvénykezés csapdájában (+ videó)

Avagy a társasházak csapdába kerültek?!  Igen. Határozottan kijelenthető, a társasházak többsége csapdában van. A szerző álláspontja az, hogy a bajban lévő társasházak aránya folyamatosan növekszik Amíg a devizahiteles lakástulajdonosok megmentése nemcsak kormányzati szinten, hanem a napi sajtóban is folyamatosan téma, addig az eladósodott társasházakról alig tudni valamit, holott azok biztosítják/biztosítanák az említett lakások működési kereteit.

Ha van egy autónk, ahhoz kell rendszeresen műszaki vizsga, zöldkártya, kötelező biztosítás, a jármű típusától függő különböző kategóriájú vezetői engedély, és ha nincs pl. a kocsiban lámpakészlet, vagy elakadásjelző, akkor még büntetésre is számíthatunk. Az adatszolgáltatás naprakészen tudja nemcsak a forgalomban lévő autók rendszámát, a tulajdonos nevét, címét, de a gépkocsi korát és típusát is.

Magyarországon mintegy 1 millió társasházi lakás található, amely több mint 4 millió ember otthona. A nagyobb társasházak milliárdos értéket is képviselhetnek, a nemzeti vagyon jelentős hányadát teszik ki és mégis alig tudunk róluk valamit. Lehet, hogy a kongresszusi résztvevők közül van, aki ismeri a fizetésképtelen társasházak számát, vagy azokét, akik bíróságon kénytelenek érvényesíteni a hátralékos tulajdonostársaktól a közös költség igényeiket.

Az tapasztalható, hogy amióta egyre többen nem tudják fizetni a megemelkedett bankkölcsöneiket, evvel párhuzamosan növekszik a közös költséget nem fizetők száma is.

Megállapítható, hogy a havi rezsikiadások közül a legutolsó helyen a közös költség befizetése szerepel, mert ott fenyeget legkevésbé a szankcionálás. Sajnálatos, hogy a lakásárverezési moratórium tovább rontotta a közös költség fizetési morált, sokan úgy gondolják, hogy majd csak segít ebben is az állam. Ugyanakkor a törvényi háttér nem tart lépést az élet diktálta helyzetekkel.

Tehát elmondhatjuk, hogy a társasházak részben a törvénykezés csapdájában, részben a bankok csapdájában és/vagy adóság csapdában, felújítási kényszer csapdájában szenvednek és sorolhatnánk tovább. Ekkor még nem is említettük a társasházak kiszolgáltatottságát, vagyis:

– Hová tűnt a társasházi közösségek érdekérvényesítő képessége?

A jelen előadás a Társasházi törvényt és annak módosításait érinti, illetve a jogszabály alkalmazása során felmerülő kérdések jogszabályi jogi elemzését tartalmazza. A gyakorlat alapján a Társasházi törvény alapvető újragondolását hangsúlyozva, ajánl a szerző lehetséges jogi megoldásokat a csapdába került/kerülő társasházak számára.

Lényegében a szerző rámutat arra, hogy a rendszerváltást követően – a konzekvensen át nem gondolt jogalkotási folyamatban – létrehozott jogi szabályozás hiányos. Egy átfogó, átgondolt változtatással viszont hatékonyan lehetne eredményeket elérni.

Ex praetiris praesentia aestimantur – a jelent a múltból lehet a legjobban megítélni.

A jelen jogi szabályozás csak a korábbi társasházi törvények illetve azok módosításai ismeretével értelmezhető és némiképpen azok továbbgondolásával – a jelen kor általi új kihívásoknak való megfeleltetésekor – semmiképpen sem hagyhatóak figyelmen kívül. A szerző véleménye szerint a törvényszövegek mellett érdemes arra is fókuszálni, hogy az adott kor törvényalkotóinak mi volt a szándéka, a haza „bölcsei” hogyan gondolkodtak, s ennek tükrében mi lehet az oka annak, hogy bizonyos megoldatlan problémákat évek, akár évtizedek óta görgetünk magunk előtt.

I.
TÁRSASHÁZI TÖRVÉNYEK A HONATYÁK SZEMÉVEL
1924 – 2010
A XX. század második fele óta nem volt olyan társasházi törvény körüli vita, amikor legalább egy-két hozzászóló a parlamenti vita során ne hivatkozott volna valamilyen formában vissza az 1924-ben megalkotott Társasházi törvényre.

I.1. Magyarország első Társasházi törvénye, 1924
– Pesthy Pál igazságügyminiszter szavait idézzük az 1924.évi törvény javaslatának Ház előtti felszólalásából (1924. április 03.-a csütörtök, általános vita):

„T. Nemzetgyűlés ! Általában azon az állásponton állok, hogy ma amikor az életviszonyok ilyen gyorsan egymásutánban változnak, maradandó törvényalkotással ezeket az életviszonyokat szabályozni nem lehet. Ezért nagy koncepciójú javaslatokat nem is hozok és nem is szándékozom hozni a Ház elé, ez az állásfoglalásom azonban nem azt jelenti azt, hogy az életviszonyoknak azok a részei, amelyek a régi törvényeink alapján nem szabályozhatók s amelyeknél régi törvényeink korlátai elhomályosultak vagy az életviszonyok által áttörettek új ideiglenes és részleges törvényekkel ne szabályoztassanak.
Ez az állásfoglalás késztet engem arra, hogy a hivatali elődöm által beterjesztett és az igen t. Ház napirendére kitűzött három javaslatot a magam részéről fenntartsam.
Szólnak pedig ezek a javaslatok egymásután a következőkről: az első szól a társasháztulajdonról.
Hogy ezt a javaslatot fenntartom, indokolja az, hogy- amint méltóztatnak tudni- lakásviszonyok annyira megnehezedtek, hogy a lakásépítésről állami segéllyel vagyunk kénytelenek gondoskodni s még így sem tudjuk megoldani, másrészről méltóztatnak tudni azt is, hogy a privát építkezések lehetősége az építési anyagok és a munkabérek megdrágulása folytán annyira redukálódott hogy bizonyos közös vállvetett összefogó erők szervezése szükséges ahhoz, hogy ez a lakáskérdés némileg megoldassék.” (Kiemelés: a szerző)

A törvényjavaslat vitájakor Erődi-Harrach Tihamér képviselő, az igazságügyi bizottság előadója utalt rá, hogy az akkor érvényes jogszabályok a társasház-tulajdont országos szinten korábban miért nem szabályozták:

„Köztudomású dolog, hogy a magyar jog szerint a társasháztulajdon intézménye csak parciálisan érvényesült, amennyiben Sopronban és Fiuméban ez az intézmény már a gyakorlatban meg volt, a magyar jog azonban ezt általánosságában nem ismeri szemben a külföldi ellentétes jogállapotokkal.” (Kiemelés: a szerző)

a) A társasház-tulajdon definíciója

Ma már a magyar ingatlan állomány jelentős része társasházi ingatlan. Annak, hogy nagy számban ezen közös tulajdoni formát választották az elmúlt században a tulajdonosok, történeti előzménye van. A „társas-háztulajdon” fogalmát az 1924.évi XII. Társasházakról szóló törvény az alábbiak szerint határozta meg.

„1. § Közös telken levő olyan külön építmények vagy közös telken lévő egy építménynek emeletek vagy helyiségek (lakás, üzlethelyiség) szerint meghatározott olyan részei tekintetében, amelyeket a jelen törvény életbelépte után állítanak elő, a közöstulajdoni viszonyt akként lehet megalapítani, hogy az egyes külön építmények vagy építményrészek természetben megosztva az egyes tulajdonostársak külön tulajdonába kerülnek és a teleknek, valamint az építménynek közösségben maradó részeire vonatkozó tulajdonostársi jogokkal együtt a tulajdonostársi illetőségnek alkotórészévé válnak s azzal tulajdonostársak szerint külön-külön egy jogi egészet alkotnak (társas-háztulajdon).” (Kiemelés: a szerző)

A fogalmazás kissé avultnak tűnhet, de az 1924-es törvény rövid tömörsége ma is példamutatóan elgondolkodtató. Külön bája van a korabeli megfogalmazásnak, a „társas” háztulajdonból azóta illúziómentes társasház lett.
Fontos az a kitétel, hogy társasháznak csak a törvény életbelépte után épített házak minősülhettek, vagyis a lakáskínálat bővítése és az építőipar fellendítése volt a Társasházi törvény egyik deklarált célja, a Trianon utáni, gazdasági és társadalmi válsággal küzdő országban. (Ez a kitétel, természetszerűen a későbbi szabályozásokból kimaradt. Nem tartalmazott viszont ez a törvény lakásszámbeli kritériumot.)

Többszöri módosítást követően a 2003. évi CXXXIII. törvény a jelenlegi szabályozás szerinti fogalom-meghatározást tartalmazza:

„1. § (1) Társasháztulajdon jön létre, ha az épületingatlanon az alapító okiratban meghatározott, műszakilag megosztott, legalább két önálló lakás vagy nem lakás céljára szolgáló helyiség, illetőleg legalább egy önálló lakás és egy nem lakás céljára szolgáló helyiség a tulajdonostársak külön tulajdonába kerül (a továbbiakban: társasház). Az épülethez tartozó földrészlet, továbbá a külön tulajdonként meg nem határozott épületrész, épületberendezés, nem lakás céljára szolgáló helyiség, illetőleg lakás – különösen: a gondnoki, a házfelügyelői lakás – a tulajdonostársak közös tulajdonába kerül.” (Kiemelés: a szerző)

b) A közös tulajdon definíciója

Megállapítható, hogy az első Társasházi törvény 1924-es hatálybalépésekor Polgári törvény nem határozta meg a közös tulajdon fogalmát, arra később a magánjogi törvénykönyv jav. Szövegében, a 497. § kerül majd sor.
„ha a tulajdoni hányadok szerint osztatlanul több személyt illet, mindegyik tulajdonostárs harmadik személy ellenében a dolognak saját hányadát meghaladó részére érvényesítheti a tulajdonból folyó követeléseket: a dolog kiadását azonban csak úgy követelheti, hogy a birtokos a dolgot a tulajdonostárs közös birtokába bocsássa.”

Törvényi szinten az 1959.évi IV. törvény (Ptk ) definiálja a közös tulajdon fogalmát:

„139. § (1) A tulajdonjog ugyanazon a dolgon meghatározott hányadok szerint több személyt is megillethet.
(2) Kétség esetén a tulajdonos társak tulajdoni hányada egyenlő.”

A társas-háztulajdon tehát egy sajátos közös tulajdoni forma, ahol a közös tulajdon illetve az egyes külön tulajdonok egy építményben közös telken állnak.

Az 1924.évi XII. törvény értelmében a Társasházakra a közös tulajdon szabályainak alkalmazása mellett a szomszédjog illetve telki szolgalmi jog szabályait is alkalmazhatóvá tette.

„11.§ Egyebekben a társasház-tulajdonra, amennyiben a törvényből vagy az alapító okirat rendelkezéseiből más nem következik, a telek és az építmény vagy építményrészek kezelése, használata és a birtokukkal járó más jogok tekintetében a tulajdonra vonatkozó általános szabályokon felül az ingatlan közös tulajdonának, a szomszédjognak és a szolgalmaknak szabályait kell megfelelően alkalmazni.” (Kiemelés: a szerző)

A szerző e tanulmány során, de főként az új jogszabályi javaslatai alkalmával még többször fog hivatkozni az általa „Társasházi Alaptörvény”-nek titulált 1924. évire. Mégis idekívánkozik egy honatya 2003. évi parlamenti hozzászólása, amely szintén kiindulási pontnak tekinti az Alaptörvényt 1924-ből.

– DR. GYIMESI JÓZSEF (Fidesz) 2003. szeptember 23.

„A Fidesz-Magyar Polgári Szövetség vezérszónoka az elmúlt ülésen ismertette képviselőcsoportunk álláspontját, és valóban az általános vitához tartozó kérdésekről nyilatkozott, felvázolta a társasház jogintézményének jogtörténeti alakulását, egészen visszatekintve az 1924. évi XII. törvénycikkre, amely a társasháztulajdonról szól. Én javasoltam volna, ha kellő időben tudomást szerzünk arról, hogy a kormány a társasházról szóló törvény módosítására törekszik, hogy az előterjesztők tanulmányozzák át ezt az idestova 80 éves törvényt, mert akkor nem terjesztettek volna az Országgyűlés elé egy olyan törvényjavaslatot, amely jogász szemével nézve bizony nem szép.
…. szerkezeti elemeiben, nyelvhasználatában, szabályozási szintjét tekintve teljesen szakszerűtlen, és hogy úgy mondjam, semmilyen esztétikai igényt nem tud kielégíteni.”

Az 1924. évi Társasházi törvény több mint 50 évig érvényben maradt, annak ellenére, hogy az akkori igazságügyminiszter, Pesthy Pál a bevezető szavaiban, igen szerényen csak, mint egy átmeneti törvényt ajánlotta a T. Ház figyelmébe:

„…amikor az életviszonyok ilyen gyorsan egymásutánban változnak, maradandó törvényalkotással ezeket az életviszonyokat szabályozni nem lehet. Ezért nagy koncepciójú javaslatokat nem is hozok és nem is szándékozom hozni a Ház elé,…”

I.2. A szocializmus Társasházi törvénye, 1977

Ez nevében nem is törvény, csak törvényerejű rendelet, de akkoriban így volt szokásban. A tvr szerkezetében követte ugyan az 1924. évit, de tartalmilag szegényedett. Már itt megfigyelhető, ide eredeztethető a társasházak mai problémái nagy részének a gyökere: adósságkezelés hiánya, a műszaki állapot leromlása:

Az 1977-es Társasházi tvr.-nél
– kimaradt az Alapító okiratból a vezetékek és gépészetek rajzainak kötelező melléklete,
– nem rendelkezik közös költség tartozás behajtásáról,
– kihagyta a 1924-esben még meglevő jelzálogjog lehetőségét.
Igaz, hogy elrendelte kötelező felújítási alap képzését 6-nál több lakás esetén, de ez nem volt elegendő, a társasházak többségénél, a tényleges amortizáció pótlására.

I.3. A rendszerváltás utáni első Társasházi törvény, 1997

Az 1997-es Társasházi törvény kísérletet tett a reprivatizáció által sokszorosára duzzasztott, különféle típusokból álló – régi építésű és a relatíve új építésű, köztük a lakótelepi panel lakásokból álló – társasház állomány működésének szabályozására.

A társasházi törvény 1997. évi vitája során az egyik képviselő a magyarországi társasházállomány kialakulásának négy szakaszát különböztette meg:

– SASVÁRI SZILÁRD (Fidesz): (1997. szeptember 10)
„Az első 1924 és ’45 között, a második az ötvenes évek után elkezdődött központi építkezés, az OTP segítségével harmadik szakasza, amikor az építőközösségek jelentek meg és a negyedik szakasz végül is, ami párhuzamosan ebben az időben történt, a lakásprivatizáció. Ennek a négy szakasznak a különböző jogi változatai, megoldásai, erre tett szabályozók tulajdonképpen elvesztették komoly hatásukat, és új szabályozásra van szükség. Ez a törvényjavaslat e négy szakasz után kialakult társasházaknak az egységesítésére tesz javaslatot.” (Kiemelés: a szerző)

A törvény megalkotását tehát az adott körülmények teljesen indokolttá tették, és nem is könnyű feladatra vállalkozott. A teljesen heterogén társasházi lakásállomány korszerű kezeléséhez alapvetően kellett volna átgondolni a felmerülő igényeket. Ne tűnjön szerénytelenségnek a szerző részéről, de a szerző számára, így utólag úgy tűnik, hogy egy korrekt jogfilozófiai megközelítés hiányzott ennek a törvénynek a létrehozásakor.

Ekkor kezdődött el a szabályozások túlzott részletezése, miközben a leglényegesebb problémák megoldására nem került sor. Hiába hivatkoztak a jogalkotók a törvényjavaslat beterjesztésekor a széles körben lefolytatott társadalmi vitára, a panaszáradat regisztrálása nem eredményezett olyan használható szabályozást, ami hosszú időre megoldotta volna a társasházak működési kereteit.

Szemezgetve e törvényjavaslat parlamenti vitájának hozzászólásai között, úgy látszik, hogy maguk a jogalkotók sem voltak biztosak a dolgukban. Az egyik kormánypárti képviselő „túlzott várakozások”-ról beszélt, s maga is megállapította, hogy: „Tehát a társasházi törvény nem fogja megoldani a társasházban élő lakosság, tulajdonostársak valamennyi problémáját.”

– FILLÓ PÁL (MSZP): 1997. szeptember 29.

„És engedjék meg, képviselőtársaim, hogy elmondjam a véleményemet, amit alátámaszt majd az a közel 40 módosító indítvány is, amelyet a törvénytervezethez benyújtottam. …
… Kedves Képviselőtársaim! Úgy hiszem, hogy a társasházi törvénnyel kapcsolatos vitánkat bár megelőzték a szükséges egyeztetések, és jómagam is több nagyobb fórumon vettem részt, ahol megkérdeztem a társasházkezelésnek, illetve a társasház lakóinak, tulajdonostársainak a véleményét a törvénytervezetről – tehát egy nagyon jó előkészítő munka előzte meg a törvény benyújtását -, ugyanakkor úgy gondolom, azoknak a túlzott várakozásoknak, amelyek ezeken a lakossági fórumokon is megjelentek, nincs olyan törvény, amely eleget tudna tenni. Tehát a társasházi törvény nem fogja megoldani a társasházban élő lakosság, tulajdonostársak valamennyi problémáját.”

I.4. A rendszerváltás utáni második Társasházi törvény, 2003.

Ennek a társasházi törvénynek a megalkotása kapcsán azonnal felmerül a kérdés, 6 év eltelte után valóban szükség volt-e új törvényre, vagy elég lett volna néhány módosítás?

A szerző véleménye szerint, ha abból indulunk ki, hogy az 1997-es Társasházi törvény elhibázott volt, nem tudott megfelelni az adott kor kihívásainak, akkor azt kell mondani, hogy indokolt egy új törvény megalkotása. A szerző az okok megértése érdekében megkísérelte, maguknak a képviselőknek a reakcióiból leszűrni, „pro és kontra” az új törvény mellett és ellene felhozott érveket.

– DEVÁNSZKINÉ DR. MOLNÁR KATALIN, (MSZP) az alkotmány- és igazságügyi bizottság előadója (2003. szeptember 9.):

„Tisztelt Ház! A társasházban élők, mint ahogy hallottuk, az ország több mint egynegyedét teszik ki, napi gondokkal küszködnek, és nagyon várták, hogy a korábbi törvényerejű rendelet után meghozott első nagy jelentőségű, a Horn-kormány által meghozott társasházi törvény után a fejlődés ütemét hogyan fogja követni a jogszabályalkotás. Felvetődött a kérdés, hogy miért nem egy törvénymódosító javaslat került az asztalunkra. Erre az a válasz, ami már itt elhangzott, hogy egyrészt új szempontokat hoz be az új társasházi törvényjavaslat, más célokat is megfogalmaz, és részben az egész filozófiája más.
Mit mondtunk mi, a többség az alkotmányügyi bizottságban? Azt mondtuk, hogy örülünk ennek a törvényjavaslatnak, mert nagyon sok kérdésre választ ad, kompromisszumot jelent a nagy vitákban, amelyek az országban folynak, …”

A „filozófiája más”, hangzódott el az előterjesztők részéről. Azóta viszont a társasházi törvény „hányattatásai”, a rendre szükségessé váló törvénymódosítások, a valós élet tapasztalatai, vagyis az IDŐ ezt nem látszik visszaigazolni.

A képviselőtársak részéről is elhangzott néhány „kemény” kritika a törvény parlamenti vitája során.

– DR. GYIMESI JÓZSEF, (FIDESZ-KDNP) az alkotmány- és igazságügyi bizottság kisebbségi véleményének ismertetője: (2003. szeptember 9.)

„Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Az alkotmány- és igazságügyi bizottságban az ellenzéki képviselők nem támogatták a törvényjavaslat általános vitája alkalmasságáról történő szavazáskor a törvényjavaslatot, mert az az elvi álláspontunk, hogy szükség van a társasházakra vonatkozó szabályok módosítására, megváltoztatására, de a törvényjavaslat erre részben nem alkalmas, másrészt pedig nem új törvény megalkotásával kell ezeket a kérdéseket megoldani. …
Az ellenzéki képviselők nem támogatták a törvényjavaslatot, de támogatják a szabályok megváltoztatását. Miért nem támogattuk magát a törvényjavaslatot? Két kérdést tett fel képviselőtársam, aki vezérszónoklat keretében majd álláspontunkat részletesebben ismerteti. Megkérdezte az előterjesztőtől, miért van szükség új törvényre; az alkotmányügyi bizottságnak ezeket a kérdéseket kell alapvetően vizsgálnia. Új törvényre általában akkor van szükség, ha valamely új életviszonyt kíván szabályozni a törvényhozó, vagy az életviszony olyan mértékben változott meg, hogy annak egy átfogó, új szabályozására van szükség, vagy annyit toldozgatták-foldozgatták már azt a hatályos törvényt, hogy egy egységes szerkezetbe foglalt új szabályozást igényel az adott életviszony.
Tudjuk, hogy egyikről sincs szó jelen esetben, hiszen az 1997-ben megalkotott CLVII. Törvény egyetlenegy esetben sem került módosításra a hatálybalépése, tehát 1998. március 1-je óta. Ez azt jelenti, hogy nem törvényhozási szinten jelentkeznek azok a problémák, amelyek a társasháztulajdonnal vagy a társasházakkal kapcsolatosan léteznek.”

– DR. SZENTGYÖRGYVÖLGYI PÉTER, a Fidesz képviselőcsoportja részéről:
(2003. szeptember 9)

„… a ’60-as években, a ’70-es években óriási társasház-építkezés indult Magyarországon, éppen azért, mert valahogy ez is a szükség szüleménye volt, valahogy mindenki szeretett volna lakni valahol. A telekárak nagyon felmentek, csak többen összeállva tudták ezeket megvenni. Már olyan mérvű volt ez a társasházi lakásállomány-növekedés, hogy 1977-ben fel kellett váltani ezt a régi ’24.évi XII. törvénycikket, és ekkor született a ’77. évi törvényerejű rendelet, amely a társasházakkal foglalkozott.” …
„több más megoldatlan kérdés is volt a ’97-es törvényben, és azóta is a társadalmi viszonyok változása előhozott olyan problémákat, amelyeket be kellett volna építeni ebbe az előterjesztésbe. Vagyis ennek az előterjesztésnek az elsődleges indoka az lett volna, hogy az 1997-es törvény hiányosságait megfelelő módon pótolja. Ezt nem tette meg. Azok a fő hibák, amelyek a ’97-esben észlelhetők, változatlanul tovább vannak hozva ebbe az előterjesztésbe is.”

– DR. KOSZTOLÁNYI DÉNES (Fidesz): (2003. szeptember 23.)
„A mindenkori módosítási kísérletek csak felületi kezelést biztosítottak, és nőttön nőtt a káosz a lakosság tulajdonosi és bérlői berkeiben. Most újabb hat év telt el a ’97. évi módosítás óta, és nem találkozunk mással, csak toldozgatással-foldozgatással. Ez van napirenden ma a Házban. Ugyanakkor pedig a magyarországi közállapotok a rendszerváltás óta megerősödtek olyan mértékben, hogy olyan társasházi törvényt hozhassunk, amely legkevesebb ötven évre kiszolgálja a lakosságot.”

– PETTKÓ ANDRÁS (MDF): 2003. szeptember 23.
„Véleményem szerint, ami alapvetően rossz, azt módosítani nem lehet. Ezért javaslom a törvényjavaslat visszavonását további átdolgozásra. Elsősorban a tulajdonosközösségek és a szakma elvárásához igazodó, új törvényt kellene alkotni.”

A 2003-as Társasházi törvény záró vitájakor derült ki, hogy maga az előterjesztő kormányoldal is megosztott a „végterméket” illetően. A törésvonalat lényegében a „lakásmaffia” kérdés kezelése ill. a törvényszövegben való negligálása jelentette.

– DR. KOSZTOLÁNYI DÉNES (Fidesz) a társasházakról szóló törvényjavaslat záróvitája és zárószavazásakor 2003. december 8.-án:

„Dr. Lamperth Mónika szocialista belügyminiszter magára hagyta a társasházakat a lakásmaffia elleni küzdelemben. A társasházi törvény ugyanis nem nyújt védelmet a lakásmaffia ellen. A három parlamenti bizottság kormánypárti és ellenzéki tagjaiból alakult úgynevezett lakásmaffia-tevékenységet feltáró albizottság teljes egyetértéssel közös módosító csomagot készített és nyújtott be a törvényhez. A bizottság szerint a lakástulajdon sérelmére elkövetett bűncselekmények megakadályozását és megelőzését már a társasházakban el kell kezdeni, és a lakásbűncselekmények különböző fajtái ellen a harcot itt is fel lehet venni és fel is kell venni.”

– DEVÁNSZKINÉ DR. MOLNÁR KATALIN (MSZP): 2003. december 8.

„Tisztelt Ház! Szeretném jelezni, hogy én azért nem vagyok annyira elkeseredve az úgynevezett lakásmaffia-tevékenységet feltáró albizottság elnökeként, mint ahogy az alelnök úr az előbbiekben kifejtett nézeteiben mutatta ezt a helyzetet. Meggyőződésem, hogy a társasházak örülnek, köszönhető, mint annak, hogy tudom, a szomszédok jobban figyelnek a lakótársaikra, mint bárki más. Tisztelettel kérem innen a magyar lakástulajdonosokat, a társasházban élőket, minden esetben figyeljenek arra, hogy a mellettük levő lakásban mi történik, és akkor a lakásmaffia tényleg nem fog teret nyerni a társasházakban.”

A „lakásmaffia-tevékenységet feltáró albizottság” elnöke tehát – egy gyakorló ügyvéd számára finoman szólva is, meghökkentő módon – tisztelettel megkérte a társasházakban élőket, hogy jobban figyeljenek arra, mi történik a szomszéd lakásokban, mert „akkor a lakásmaffia tényleg nem fog teret nyerni a társasházakban”.
\r\nNyílván Önök számára köztudott, hogy a társasházaknak jogilag semmilyen befolyása nincs arra, hogy ki szerez az érintett házban tulajdonjogot. Amíg egy munkahely az új munkavállalójától bekérhet erkölcsi bizonyítványt, vagy különböző referenciákat az alkalmazás előtt, vagy egy bank a hitelnyújtást megelőzően részletesen feltérképezi a hiteligénylő anyagi hátterét, a felveendő hitel fedezetét, addig egy társasháznak semmihez nincs joga. Minden adásvételi szerződés számára egy „lutri”, holott a későbbi években a társasházi közösségnek pénzügyi és erkölcsi értelemben is viselnie kell a következményeket, kvázi kezességet kénytelen majd vállalni az új tulajdonosokért is.

I.5. A 2003-as Társasházi törvény módosításai, 2009-2010

A 2009-évi módosítások kapcsán a társasházak törvényességi felügyelete, az ügyészségi szerepvállalás értelmezése „verte ki a biztosítékot” az államfőnél, ennek a kérdésnek a szakmai szempontjaira a szerző a III. fejezetben még vissza kíván térni.

Igen fontos azonban, és nem felejthető Sólyom László Köztársasági Elnök Úrnak Dr. Szili Katalinnak, az Országgyűlés Elnökének 2009. július 14-én keltezett levele, annak is a befejező része, ami éppen a Társasházi törvény kapcsán, de az egész elsietett, kapkodó jogalkotási folyamatot kritizálta.

„Tisztelt Országgyűlés!
Végül szeretnék egy általánosabb jellegű megjegyzést tenni. Az elmúlt években a törvények aláírása és kihirdetése során számos alkalommal szembesültem azzal, hogy egyes törvények vagy azok valamelyik rendelkezése nem kellőképpen átgondolt, nem illeszkedik semmilyen tágabb koncepcióba, az új szabályozást nem támasztják alá felmérések, statisztikai adatok, nem végeznek semmilyen hatásvizsgálatot, továbbá, hogy a törvény alapvető szakmai, jogdogmatikai hiányosságban szenved, nem egyszer nyilvánvalóan alkalmazhatatlan lenne. Ezt több alkalommal is szóvá tettem, különösen azokban az esetekben, amikor ilyen jellegű kifogásaimmal visszaküldtem megfontolásra a törvényt az Országgyűlésnek. Sajnos ez a tendencia az utóbbi hónapokban erősödött, és különösen így van ez a megnövekedett számú képviselői önálló indítványok alapján születő törvények esetében. A képviselők részvétele a törvényjavaslatok előkészítésében fontos lehet, de csak akkor, ha az nem megy a törvények minőségének rovására. Ha a képviselői indítvány ad hoc jellegű, szakmailag nem alátámasztott, nincs kellőképpen
kidolgozva és átgondolva, akkor nem töltheti be funkcióját. Vannak olyan fajsúlyú ügyek, amelyek esetében a kormányzati szervek szaktudása és apparátusa nélkülözhetetlen a megalapozott és átgondolt döntés előkészítéséhez. A jelen ügyben még a törvény elfogadása előtt írásban fejtette ki ellenvéleményét, szakmai és jogi aggályait külön-külön az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium két szakállamtitkára, az Önkormányzati Minisztérium államtitkára, a legfőbb ügyész, valamint a legfőbb ügyész magánjogi és közigazgatási ügyekben illetékes helyettese. Ennek ellenére az Országgyűlés elfogadta a Törvény 10. §-át, holott azzal szemben valóban számos kifogás hozható fel. A hiányos előkészítésre jó példa, hogy a törvényjavaslat indokolásában egyáltalán nem szerepelnek érdemi adatok arra vonatkozóan, hogy az új ügyészi hatáskör hány társasházi közösségre, lakásra, mennyi tulajdonosra terjedne ki, ennek milyen költségvetési vonzata, illetve az ügyészi szervezetet érintő hatása lenne. Az általános vitában is mindössze egyetlen adat hangzott el az előterjesztők részéről, az is téves volt (a lakásállománynak ugyanis nem 45, hanem 27 százaléka társasház).
Kérem a tisztelt Országgyűlést, hogy a jövőben ezekre az általánosabb, a törvényhozás egészét érintő szempontokra is legyen figyelemmel.”

A Társasházi törvény további, 2010-es módosításakor, már maguk az előterjesztők is nyilvánvalóvá tették, hogy tűzoltó jellegű beavatkozásról van szó, a társasházak napi gondjainak sürgős, de részbeni rendezéséről.

– DR. CSÉFALVAY ZOLTÁN nemzetgazdasági minisztériumi államtitkár: (2010.12.07.)

„Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselő Hölgyek és Urak!
Nagy örömmel figyeltem itt a vitát. Egyet előrebocsátanék. Nyilvánvaló, hogy ez a törvényjavaslat nem rendezhet minden problémát. Nem rendezheti a társas együttélés problémáit, nem rendezheti a társasházak nap mint nap látható problémáit, nem rendezheti a városfejlesztés problémáit, a városkép alakításának problémáit; arra vállalkozik, hogy néhány, nap mint nap égető kérdésre adjon választ, és arra vállalkozik, hogy az azonnal megoldandó feladatokra és jogi hiányosságra adjon valamilyen megoldást.”

A következői képviselői hozzászólás pedig már mintha a jövőben kívánatos Társasházi törvény igényét vetíti elő.

– DR. SCHIFFER ANDRÁS (LMP): 2010.12.07.

„Először is ott kezdeném, ahol az előző törvényjavaslatnál is, tudniillik miközben maga az előterjesztés igen sok pozitív, illetve praktikus javaslatot tartalmaz, talán célszerű lenne, ha a társasházi törvény, a társasházi szabályozás tekintetében is egy sokkal kiszámíthatóbb jogalkotás uralkodna Magyarországon. Utalnék arra, hogy 2003-as a legújabb társasházi törvény, és annak az elődje sem élt meg olyan túl sok időt, az egy 1997-es jogszabály volt, és mint ahogy itt már előttem elmondták, magát a 2003-as társasházi törvényt is már igen sokszor, ha úgy tetszik, túlságosan is gyakran volt kénytelen az Országgyűlés módosítani. Ezt azért vagyok kénytelen elmondani, mert azt gondolom, hogy a kormány elsődleges felelőssége ezen a jogterületen is az, hogy biztosítsa a polgárok számára az életviszonyaikat alapvetően szabályozó normáknak a kiszámíthatóságát, biztonságát.”

A honatyáktól való idézetek és a teljes felszólalások szövege, az egyes törvény módosítások vitájánál is azt támasztják alá, hogy a jelent csak a múlt segítségével lehet megismerni és megérteni illetve, hogy a jelenlegi társasházi törvényt nem érdemes tovább „kiegészítgetni” hanem átfogó módosításával a most következő fejezetekben foglalt problémakörök átgondolásával új törvény megalkotásával lehet.

II.
TÖRVÉNYKEZÉS CSAPDÁJÁBAN
– Társasházak, mint nem jogi személyek –

Miután sajátos jellegű a társasház, nem jogi személy, így a bírósági igényérvényesítés – már a korábbi fejezetből is kitűnve – legkülönbözőbb eseteiben nem képes a Társasház önállóan igényt érvényesíteni, ott a tulajdonostársak, pertársaságot kénytelenek létrehozni.
Polgári perekben gyakran szembesül a pereskedő társasház azzal, hogy a bíróság a társasház perbeli legitimációját nem állapítja meg, így az esetleges jogos követelés ellenére a per megszüntetésre kerül.

A bírósági gyakorlat BH 2006. 252 A társasház perbeli jogképessége (2003. évi CXXXIII. tv. 3. §) vonatkozásban az alábbiakat fejtette ki:

„Az ítélőtábla a fellebbezéssel megtámadott végzésével a felpereseknek a II. r. alperes tekintetében jogutódlás megállapítására és a jogutód perbevonására irányuló kérelmét elutasította. A határozat indokolása szerint a jogutódként megjelölt társasház a 2003. évi CXXXIII. törvény 3. §-ának (1) bekezdése értelmében sem a dologi jogi kereset (szolgalmi jog alapítása), sem pedig a kártérítési igény tekintetében nem rendelkezik perbeli jogképességgel, a követelése csak a társasház-közösség valamennyi tagjának perbenállása mellett, velük szemben érvényesíthető.
A végzés ellen előterjesztett fellebbezésükben a felperesek a határozat megváltoztatását kérték, mert álláspontjuk szerint az ítélőtábla az alkalmazott jogszabályt helytelenül értelmezte és emiatt téves döntést hozott. A közös tulajdonnal kapcsolatos ügyek intézésébe tartozik ugyanis a közös tulajdoni telket érintő szolgalmi jog alapítása, amelyet megelőzött az építési telket szabálytalanul kialakító és az ingatlant társasházként értékesítő II. r. alperes károkozó magatartása.
A II. r. alperes ellenkérelme a végzés helybenhagyására irányult.
A fellebbezés nem alapos.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az ítélőtábla érdemben helyes döntést hozott, a határozat indokolása azonban részben módosításra szorul az alábbiak szerint.
A Legfelsőbb Bíróság egyetért azzal a jogértelmezéssel, amely szerint a közös tulajdont érintő dologi jogi igény nem tartozik a közös tulajdonnal kapcsolatos intézkedések körébe, így e tekintetben a társasháznak jogképessége nincs, jogutódként perbe nem vonható. A kártérítési keresetet illetően viszont az adott tényállás mellett a jogutódlás kérdése fel sem merülhet. A felperesek szerződésen kívüli kártérítési igényt érvényesítenek arra alapozva, hogy a II. r. alperes jogellenesen és felróhatóan járt el a telekalakítási kérelem előterjesztésével. E károkozásért azonban a II. r. alperes csak személyében tehető felelőssé, kártérítési jogviszony közte és a felperesek között állhat fenn. Az ingatlan elidegenítésével a kárfelelősség – egyetemes jogutódlás hiányában – nem szállt át az új tulajdonosokra, a társasház-közösség tagjaira.
A fenti indokokra tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az 1952. évi III. törvény 233/A. §-a és 259. §-a értelmében alkalmazandó 253. §-ának (2) bekezdése alapján az ítélőtábla végzését helybenhagyta. (Legf. Bír. Pf. V. 24.859/2005. sz.) (Kiemelés: a szerző)

A következő felsorolás szerint mutatja be azon eseteket a szerző, amelyek a leggyakrabban – bíróság előtti igényérvényesítésben illetve peren kívüli eljárásokban (pl. elidegenítés) – jogbizonytalanságot okoznak:

– társasházzal szembeni megtérítési igény iránti per-jogalap nélküli gazdagodás,
– társasház által indított hibás teljesítés iránti perek,
– társasház által indított hatósági eljárások, valamint az egyes tulajdonostársak által indított szomszédjogi és birtokvédelmi perek,
– a társasház tulajdonostársainak a társasházi közös tulajdon elidegenítése,
– társasház általi kötelezettségvállalás,
– társasházak csődhelyzetben.

II.1. társasházzal szembeni megtérítési igény iránti perek – jogalap nélküli gazdagodás

Ilyen problémák vetődnek fel, például ha a Társasház közös tulajdonában a tulajdonostárs saját vagyonát ért közös tulajdonból eredő kárt elhárítja és a közös tulajdon fenntartásának költségeit nem tulajdoni hányada arányában, hanem a teljes közösségre terhelendő helyreállítási költségeket előzetesen megelőlegezi.

A bírósági gyakorlat a jogszabály eltérő értelmezése illetve a nem egyértelmű szabályozás miatt
– ebben a tárgykörben – több egymástól eltérő döntést is hozott. Felmerül végül is: egy társasház jogképes-e vagy nem?

A II. és III. kerületi Bíróságon 3.P.II.21.377/2006/41 szám alatti jogerős ítéletében a bíróság az alábbiakra mutatott rá:
„Felperes, mint társasházi tulajdonostárs, az alagsori lakás tulajdonosa az ingatlan megvásárlását követően – miután eredménytelen egyeztetéseket folytatott tulajdonostársaival –, annak használatbavétele érdekében a társasházi közös tulajdont érintően felújítási munkálatokat végeztetett. A felújítási költségek tulajdoni hányadát meghaladó részének megtérítése iránt keresetet terjesztett elő elsődlegesen a társasház, másodlagosan tulajdonostársai ellen, tulajdoni hányaduk arányában.
A társasházi közös tulajdont érintő megtérítési igény tekintetében a bíróság a Ptk.-t, mint a társasházi törvény háttérjogszabályát alkalmazva, a közös tulajdonra vonatkozó általános rendelkezésekből kiindulva az igényt nem a társasházzal, hanem a tulajdonostársakkal szemben közvetlenül találta érvényesíthetőnek. Az alapító okirat rendelkezései szerint a társasház két része – a lakóépület, illetőleg a garázsok – elkülönült gazdálkodást folytatnak, így felperes csak a lakóépület többi tulajdonostársától jogosult megtérítést igényelni. A Ptk. 142.-ban foglaltak szerint az állag megóvásához és fenntartásához feltétlenül szükséges munkálatokat bármelyik tulajdonostárs jogosult elvégezni; az ilyen kiadások ráeső részét mindegyik tulajdonostárs viselni köteles. Ilyen kiadások előtt azonban a tulajdonostársakat a lehetőség szerint értesíteni kell.
Vizsgálandó volt tehát a perben, hogy a felperes által elvégeztetett munkálatok társasházi közös tulajdont érintettek-e, az állag megóvásához, fenntartásához feltétlenül szükségesek voltak-e, illetőleg a költségek felmerülését megelőzően megfelelően értesítette-e tulajdonostársait.
A perben kirendelt szakértő szakvéleménye egyértelműen alátámasztotta egyrészről – mely egyébként az alapító okirat tartalmából is következik –, hogy a munkálatok közös tulajdont érintettek, azok elvégeztetése az állag megóvását, fenntartását szolgálta.
A bíróság rögzítette, hogy a hivatkozott jogszabályhely a tulajdonostársak előzetes értesítését és nem előzetes hozzájárulását követeli meg a munkálatok elvégzéséhez. Amennyiben a többi tulajdonostárs a szükségességet vitatja, a Ptk. 143. § (2) bek.-ben lehetőséget biztosít arra, hogy bírósághoz forduljanak. A bíróság az előzetes értesítés körében elégségesnek találta azt, hogy felperes II. és IV. rendű alperesekkel folytatott egyeztetéseket, azon az alapon, hogy III., V. és VI. rendű alperesek ezen alperesek hozzátartozói, melyből életszerűen az következik, hogy a tervezett munkálatokról ők is értesültek.

A Budaörsi Városi Bíróság a 18.P.22.445/2006/31 sz. alatti – permegszüntető végzése kapcsán – amely megszüntette a Társasházzal szemben fennálló kártérítési követelhetőségét a Pest Megyei Bíróság 9.gf.28.906/2010 szám alatti végzésében amely új eljárás lefolytatása kötelezi az elsőfokon eljáró bíróságot éppen a fenti indokolás merőben eltérő magyarázatát találjuk, megállapítva azzal a Társasház „jogképességét.”:

Nem vitásan a Tht 3 § (1) bek a társasház korlátozott jogképességét rögzíti. Nem hagyható azonban figyelmen kívül az, hogy e korlátozott jogképesség mire terjed ki.
…a Tht elsőfokú bíróság által is hivatkozott 3 § (1) bek pedig rögzíti, hogy az épület fenntartása körében a társasház jogokat szerezhet és kötelezettségeket vállalhat illetve e körben önállóan perelhet és perelhető. Mindezekre figyelemmel megalapozatlan az elsőfokú bíróság végzésében kifejtett álláspont miszerint a perbeli Társasház üvegportáljával összefüggésben indított perben a társasház jogképességgel ne rendelkezne.” (Kiemelés: a szerző)

II.2. társasház által indított hibás teljesítés iránti per

A Társasház közös tulajdonában álló ingatlanrészek kapcsán hibás teljesítés iránti igény ugyan érvényesíthető, azonban több esetben a külön tulajdonban beálló hibáktól nem elkülöníthető, így gyakori, ha pertársaság formájában érvényesítik a tulajdonosok az igényeiket, ezen kérdésben a bírói gyakorlat következetesen csak az elmúlt években alakult ki(EBH 2008 1783,BH 2008.272).

„A Legfelsőbb Bíróság megjegyzi, hogy a másodfokú bíróság a perbeli jogvita elbírálása során helyesen alkalmazta az 1997. évi CLVII. törvény rendelkezéseit, mert a társasházakról szóló 2003. évi CXXXIII. törvény 63. § (1) bekezdése értelmében az e törvény hatálybalépése előtt keletkezett körülményre alapított igényt a keletkezés idején hatályos szabály szerint kell elbírálni.
A felülvizsgálati eljárás eredményeként azt kellett megállapítani, hogy helytállóan hivatkozott a másodfokú bíróság – a társasházakról szóló 1997. évi CLVII. törvény 3. § (1) bekezdésére figyelemmel – a társasház korlátozott perbeli jogképességére, de abban már tévedett, hogy a jelen perbeli igény érvényesítése e korlátozott jogképesség körét meghaladná. A fenti törvény másodfokú bíróság által is idézett rendelkezése értelmében a társasház tulajdonosainak közössége az általa viselt közös név alatt – külön megszorítás nélkül – intézheti az épület fenntartása, felújítása és a közös tulajdonnal kapcsolatos ügyeket, gyakorolhatja a közös tulajdonnal kapcsolatos tulajdonosi jogokat. Azt az alperes sem vitatta, hogy a felperes jelen perben csak a társasházi közös tulajdonba tartozó épületrészekkel kapcsolatos, vagyis a közös tulajdont érintő igényeket érvényesítette. Mindenképpen a közös tulajdonnal kapcsolatos igények körébe tartozik az a 600 000 forintos igény, amelyet a felperes az általa kifizetett szakértői díj címén érvényesített.
Az adásvételi szerződéseken alapuló jótállási, illetőleg szavatossági igény érvényesítésére természetszerűen a jogviszony alanyai jogosultak, de ezt az alaptételt a társasházak esetében a társasházi törvény fent idézett rendelkezésével összhangban kell alkalmazni. Az adásvételi szerződések folytán az ingatlan egyes részei – az alapító okiratban külön tulajdonként meg nem jelölt épületrészek – a társasház közös tulajdonában maradtak, a közös tulajdonban lévő ingatlanrészek fenntartása, megóvása, rendeltetésszerű használatra való alkalmasságának biztosítása tárgyában pedig már a társasház rendelkezik perlési joggal a társasházi törvény fent idézett 3. § (1) bekezdése folytán. Ez következik a törvény idézett szakaszának helyes értelmezéséből, és ezt erősíti meg a Ptk. 578/I. § (1) bekezdésének rendelkezése is. A bírósági gyakorlatnak megfelelően ekként foglalt állást hasonló ügyekben a Legfelsőbb Bíróság korábbi eseti döntéseiben is (Pf. VII. 26.344/2001/3. számú, Pfv. VII. 20.643/2005/7. számú határozat).
A társasház-tulajdon a közös tulajdon egy speciális fajtája, ezért – a tulajdonosok nagy számára, elérhetőségük nehézségeire tekintettel – keletkeztek azok az állásfoglalások, majd jogszabályok, amelyek lehetőséget teremtettek a társasházközösség nevében eljáró közös képviselőnek, illetőleg az alapító okirattal létrehozott szervezetnek a közös tulajdonnal kapcsolatos, a társasházközösség egészét érintő ügyek intézésére. A társasházról szóló 1997. évi CLVII. törvény 3. § (1) bekezdése attól függetlenül ad perlési jogosultságot a társasháznak, hogy a 2. § (1) bekezdése értelmében a közös tulajdon tárgyát képező ingatlanrész a külön tulajdonba tartozó lakás alkotórészét képezi, és a (2) bekezdés értelmében a közös tulajdonra vonatkozó tulajdoni hányad és a lakás egymástól függetlenül nem ruházható át. Amint ez nem zárja ki a társasház perlési jogosultságát a közös tulajdonú épületrészek fenntartása, felújítása körében, a szavatossági és jótállási igények tekintetében sem alkalmazható a másodfokú bíróság által tett megkülönböztetés.
A fent kifejtettekre tekintettel a másodfokú bíróságnak a társasház jelen ügyben fennálló perbeli jogképességével kapcsolatos álláspontja jogszabálysértő, ezért a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése alapján a jogerős határozatot hatályon kívül helyezte, és az eljárt másodfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. A Legfelsőbb Bíróság meghagyja a másodfokú bíróságnak, hogy folytassa le az eljárást az alperesi fellebbezés tárgyában, és hozzon érdemi határozatot. (Legf. Bír. Pfv. VII. 20.618/2008.)” (Kiemelés: a szerző)

II.3. társasház által indított hatósági eljárások valamint az egyes tulajdonostársak által indított szomszédjogi és birtokvédelmi perek

A társasház által indított – elsősorban kiemelve az építéshatósági eljárást – eljárásokban még a jogalkotó szándéka is különböző, amelyet a jogszabály változtatásokon lehet követni. A Társasházi törvény 2009. szeptember 30.-ai hatállyal az alábbi rendelkezéseket tartalmazza:

„50. § (1) A közös képviselő (az intézőbizottság elnöke) – a (2) bekezdés rendelkezésének kivételével – jogosult a közösség képviseletének ellátására a bíróság és más hatóság előtt is. E jogkörének korlátozása harmadik személlyel szemben hatálytalan.
(2) Az építésügyi hatósági eljárásban meghozott hatósági határozatot – a jogorvoslat lehetőségének biztosításával – valamennyi tulajdonostárs részére kézbesíteni kell; ebben az esetben a közös képviselő (az intézőbizottság elnöke) a közösség képviseletének ellátására nem jogosult.” (Kiemelés: a szerző)

A szerző álláspontja szerint a jogalkotó világosan rámutat arra, hogy a harmadik személyekkel szembeni építéshatósági eljárásban, ahol zavarás nyilvánvalóan az egyes tulajdonosokat érinti, ott nem ad lehetőséget képviseletre a közös képviselő számára.

Ugyanakkor 2011.január 01.-től az idézett jogszabályhely annyiban változott meg, hogy a képviseleti probléma tovább tolódott:

„50. § (1) A közös képviselő (az intézőbizottság elnöke) – a (2) bekezdés rendelkezésének kivételével – jogosult a közösség képviseletének ellátására a bíróság és más hatóság előtt is. E jogkörének korlátozása harmadik személlyel szemben hatálytalan.
(2) Építésügyi hatósági eljárásban – amennyiben a társasház közössége ügyfélnek minősül – annak képviseletére az (1) bekezdésnek megfelelően a közös képviselő (az intézőbizottság elnöke) jogosult, azonban az új építmény építésére, valamint a meglévő építmény tömegének megváltoztatására jogosító, továbbá a társasház kérelmére hozott építési engedélyt valamennyi tulajdonostársnak kézbesíteni kell.” (Kiemelés: a szerző)

A jogi szabályozás tehát próbálja helyre tenni a Társasház illetve egyes tulajdonos viszonyát, valamint jogorvoslati lehetőségét azon jogvitákban is, ahol az un. külső harmadik személlyel szembeni jogvita alakult ki. Nincs a fenti jogszabály változtatásnak igazi magyarázata, hacsak az nem, hogy a 2004.évi CXL törvény (Ket) 15. § szerint szabályozta az „ügyfél fogalom” tartalmát, függetlenül attól, hogy a Társasházi törvény milyen megállapításokat tesz. Ez a következő:

„15. § (1) Ügyfél az a természetes vagy jogi személy, továbbá jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet, akinek jogát vagy jogos érdekét az ügy érinti, akit hatósági ellenőrzés alá vontak, illetve akire nézve a hatósági nyilvántartás adatot tartalmaz.” (Kiemelés: a szerző)

A szerző más most jelzi, hogy a két említett jogszabályban található nem következetes szabályozás miatt jog-bizonytalanság alakult ki a tulajdonostársakban, – abban a vonatkozásban -, hogy a Társasház nem jogi személy voltára tekintettel van-e ügyfél statusza, avagy sem illetve, hogy a társasháztól függetlenül eljárhatnak-e az egyes tulajdonosok a hatósági eljárásban avagy sem.

Már a Társasházi törvény 2009-es módosításakor is az egyik képviselő felfigyelt erre a jogi anomáliára, bár ő a kérdést inkább a kiértesítések mikéntjére helyezte.

– DR. SZAKÁCS IMRE (Fidesz): 2009.06.09.

„A harmadik, amire szeretnék ráerősíteni, az pedig az építéshatósági eljárásnál a tulajdonosok státusa, ügyféli volta. Itt a mai jogszabályi környezet úgy szól, és ez a Legfelsőbb Bíróság állásfoglalását és a bíróságok tulajdonképpen töretlen gyakorlatát tükrözi – ami a Ptk.-ra vezethető vissza, a Ptk. közös tulajdonra vonatkozó szabályaira vezethető vissza -, ami egyfelől azt jelenti, hogy a közös tulajdonban a tulajdonostársak egy megbízottat, képviselőt választanak, és ez a képviselő felel kifelé a tulajdonosok vonatkozásában. Tehát bármilyen értesítés mintegy rajta keresztül történik, ha ő értesítve van, ezzel a tulajdonosok lényegében le vannak tudva, értesítve vannak, és beállnak azok a jogkövetkezmények, amelyek ezzel együtt járnak. Itt azonban van egy anakronisztikus, ellentmondásos hatás, ami arra vonatkozik, hogy a közös képviselő a közös tulajdoni részeket képviseli, a külön tulajdoni részeket nem képviseli, és egy társasházban különösen az építési tevékenység olyan speciális tevékenység, ami nem a közös tulajdoni érdekeket sérti – ha sérti -, hanem a külön tulajdonhoz jobban csatlakozó, tartalmában ahhoz igazodó érdekek mentén rendeződik el. Tehát fel kellene, fel kíséreljük erősíteni ezeket az érdekeket azzal, hogy ezekben az eljárásokban, bár a közös tulajdonban minden külön tulajdonos is jelen van, tehát nagyon is helyes a Legfelsőbb Bíróság ezen álláspontja, hogy minek kétszer értesíteni valakit, de ezzel ki tudjuk kerülni ezt a jogértelmezési, illetve duplázó, duplikálódó problémát, hogy ezen ügyekben a közös képviselő nem képviseli a közösséget. Így minden tulajdonos közvetlenül és a törvény erejénél válik ügyféllé, tehát nem kell a Ket.-ben rögzített bejelentkezést egyébként egy nyilván nem feltétlenül az illető tudomásával bíró eljárással kapcsolatban megtenni, hanem automatikusan ügyféllé válva az érdekeit közvetlenül, személyesen tudja képviselni.”

Ez az ellentmondásos jogi szabályozás talán kívülállónak nem tűnik túl fontosnak, de egy társasházat érintő peres eljárásban akár az ügy teljes kimenetelét meghatározhatja, hogy a perben álló jogosult volt-e az adott ügyet képviselni, vagy nem. Érdemes visszautalnunk az 1924-es törvény 11.§-ára, ami a szomszédjog alkalmazásának szükségességét is említi.

Mint tudjuk, alapvetően két fajta szomszédsági viszony különíthető el egymástól. Az egyik a Társasház harmadik (külső) személlyel való jogvitája (pl. szomszédos telek, szomszédos társasház vagy annak tulajdonosával). A másik esetet jelentik, ha a Társasházon belül a szomszédos lakásingatlanok vagy ha nem is szomszédos, de a tulajdonostársak közötti jogviták rendezése szükséges.

A jelenlegi jogi szabályozás a szerző álláspontja szerint hibásan nem utal azon Ptk 100 § szomszédjogi szabályaira, amelyek figyelembevétele nélkül nem kezelhetőek a társasházak problémái, s ez nagyon sok peres ügy elhúzódásához vezet.

Érdemes egy visszamenőleges pillantást vetni arra magánjogi kódex tervezetre, amelyet az 1924.évi törvény hatálybalépését követően a társasházi problémákra alkalmaztak. A hivatkozott törvényjavaslat 520 §-538 § foglalt szabályozás szerint a szomszédságból folyó korlátozások szerves részei voltak a korábbi gyakorlatnak.
A szerző idéz az említett törvényjavaslatból:

„…… tilos különösen gőz, füst, korom, hő, bűz, zaj, rázkódtatást vagy más effélék útján a szomszédos telekre olyan áthatás gyakorolni, amely a helyi viszonyok szerinti közönséges mértéket meghaladja és a teleknek azon a helyen szokásos használását számbavehetően korlátozza.….”

Látható, hogy a 20’-as évekből származó meghatározás szinte lefedi a mai követelményeket is.

A két fajta szomszédsági viszony egyik típusa a társasházon belüli: a szomszédos lakásingatlanok vagy tágabban, a tulajdonostársak közötti kapcsolatok. A jelenleg hatályos jogi szabályozás a Társasházi törvény keretében (Tht 16-21 §,) próbál kísérletet tenni a sokszínű szomszédjogi vitára alapot adó nem rendeltetésszerű használat illetve eltérő használat valamint szükségtelenül zavaró használat vonatkozásában. Tiltó illetve hozzájáruló közgyűlési határozatokhoz köti a különböző törvény szerint nevesített használati módokat.

Egy közösségen belül értelemszerűen a zavaró hatás a közvetlenül szomszédos tulajdonosokat érinti általában, ugyanakkor előfordul gyakran, hogy a többségi tulajdonosok nem is tudnak arról, hogy zavaró hatás áll fenn, vagy őket ez nem érinti, így nem támogatják a használatot korlátozó határozatot.

A szerző álláspontja szerint a Tht szabályai közé kellene utaló szabályként a szomszédjogi szabályokat építeni, ezzel igen egyszerűen, de következetesen kezelhetővé válna a szükségtelen zavarásból eredő igények érvényesítése.

A jelenlegi bírósági gyakorlat is azt támasztja alá, hogy mögöttes szabályként a Ptk 100. § kerül alkalmazásra, amely a szomszédjogi rendelkezéseket tartalmazza.

„BH 2009.184 A 2003. évi CXXXIII. törvény 18. § (1) bekezdése értelmében lakóépület esetén a társasház közgyűlése megtilthatja a külön tulajdonban lévő nem lakás céljára szolgáló helyiség használata, hasznosítása módjának megváltoztatását, ha az a társasház működését vagy a lakhatás nyugalmát zavarná. A (2) bekezdés kimondja, ha a lakóépületben lévő nem lakás céljára szolgáló helyiség megváltoztatott használata jogszabályban meghatározott engedélyhez kötött tevékenységhez szükséges, az engedély akkor adható ki, ha a hatóság felhívására – harmincnapos határidőn belül – a közgyűlés nem hozott tiltó határozatot. Végül a (3) bekezdés rendelkezése szerint a közgyűlés a nem lakás céljára szolgáló helyiség megváltoztatott használatához a lakhatás nyugalma – így különösen: a zaj- és rezgésvédelem, illetőleg a lakókörnyezetet veszélyeztető más tevékenység megelőzése – érdekében az erre vonatkozó külön jogszabályok előírásainak figyelembevételével kikötött feltételt tartalmazó hozzájáruló határozatot is hozhat. A Tht. 11. §-a alapján, a jogvita eldöntésére irányadó Ptk. 99. § (1) bekezdése értelmében a tulajdonos jogosult a dolgot használni és a dologból folyó hasznokat szedni. Joggyakorlása során a Ptk. 100. §-ában írtak szerint köteles eljárni, vagyis köteles tartózkodni minden olyan magatartástól, amellyel másokat, különösen szomszédait zavarná, vagy amellyel jogaik gyakorlását veszélyeztetné.
A rendelkezésre álló iratok alapján egyértelműen megállapítható, hogy a felperesek által sérelmezett közgyűlési határozatok meghozatalának időpontjában, 2006. június 16-án az alperesi épületben a 2000. február 29-én kiadott engedélytől eltérően melegkonyhás éttermi tevékenység folyt. Ezt a tényt több helyszíni szemlén a hatóság megállapította, szakértői vélemények alátámasztották, és erre utal az a hatósági közlés is, mely szerint a helyiség együttes kialakításának hiányában a tevékenység sem bővíthető, a frissensültek forgalmazását meg kell szüntetni. Az sem vitás, hogy a II. r. felperes az üzletre fennmaradási engedélyt kért, majd kérelmét utóbb visszavonta, valamint az engedélytől eltérő működés miatt az éttermet a hatóság több ízben bezáratta.
Alaptalan, és iratellenes az a megállapítás, és ebben a körben a felperesek előadása is, hogy 2002. március 24-én az alperes közgyűlési határozattal a fennmaradási engedélyt megadta. Ahogy az már ismertetésre került, a kérdésben alakszerű határozat nem született, a vita az összenyitás után a pizzériához került raktárhelyiségeket érintette. Ez egyébként sem változtatja meg azt a tényt, hogy a felperesek melegkonyhás éttermi vendéglátó tevékenységet folytatnak, és erre nézve a közgyűlési határozat meghozatalakor, de utóbb sem, engedéllyel nem rendelkeztek. A becsatolt iratok alapján az is megállapítható, hogy a felperesek egy építési engedélyt, és egy működési engedélyt kaptak. Sem az üzlet átalakításhoz, ahhoz újabb egységek csatolásához, sem a működési kör módosításához, megváltoztatásához, további helyiségekre való kiterjesztésére újabb engedély kiadására nem került sor. Ugyanígy nincs jelentősége annak sem, hogy az egyes lakásingatlanok értékesítése előtt a vevőket tájékoztatták arról, hogy az épület földszintjén pizzéria fog működni. A társasháztulajdonosok ugyanis nem az eredeti engedély kiadását sérelmezték.” (Kiemelés: a szerző)

II.4. társasház tulajdonostársainak a társasházi közös tulajdon elidegenítése

A Társasháznak önálló albetéten álló tulajdona nincsen. A közös tulajdonról való rendelkezés, majd ezt követően annak értékesítésére az egyes tulajdonostársak tulajdoni hányaduk arányában jogosultak.
A Tht a 2009.IX.30.-át megelőző szabályozása szerint:

„A (Tht.) 3. § (2) …az alapító okirat felhatalmazást adhat arra, hogy a közös tulajdonnal kapcsolatos elidegenítés jogát a közösség gyakorolja, ha az ingatlanrész önálló ingatlanként kialakítható. Ebben az esetben a közgyűlés az összes tulajdoni hányad legalább kétharmados többségével rendelkező tulajdonostársak igenlő szavazatával dönthet az elidegenítésről. A határozatban rendelkezni kell a külön tulajdonhoz tartozó közös tulajdoni hányadok megállapításáról. A közgyűlés határozata az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzésre alkalmas okirat.” (Kiemelés: a szerző)
Ha az alapító okirat már tartalmazta a szükséges felhatalmazást, abban az esetben is azzal kellett szembesülnie a társasházközösségnek, hogy több, a Tht. ezen szakaszával össze nem hangolt jogszabályi rendelkezés lehetetlenné tette a gyakorlatban, hogy az elidegenítésre pusztán a közgyűlés 2/3-os többségű határozata alapján sor kerülhessen.
A Ptk. 117. § (3) bek.-ben foglaltak szerint „ingatlan tulajdonjogának az átruházásához az erre irányuló szerződésen vagy más jogcímen felül a tulajdonosváltozásnak az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzése is szükséges.” Az ingatlan-nyilvántartásba tulajdonjog azonban csak az ingatlan-nyilvántartás tárgyát képező ún. önálló ingatlanra jegyezhető be. Az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. tv. (Inytv.) 12. §-a sorolja fel taxatíve, hogy mi tekinthető a földrészleten kívül önálló ingatlannak, így például – témánkat érintően – annak b) pontjában foglaltak szerint a társasházban lévő öröklakás, illetőleg külön tulajdonban álló, nem lakás céljára szolgáló helyiség a közös tulajdonban lévő részekből az öröklakás-tulajdonost megillető hányaddal együtt.

A Tht. 1. § (1) bek.-ben foglaltak szerint „társasháztulajdon jön létre, ha az épületingatlanon az alapító okiratban meghatározott, műszakilag megosztott, legalább két önálló lakás vagy nem lakás céljára szolgáló helyiség, illetőleg legalább egy önálló lakás és egy nem lakás céljára szolgáló helyiség a tulajdonostársak külön tulajdonába kerül (a továbbiakban: társasház). Az épülethez tartozó földrészlet, továbbá a külön tulajdonként meg nem határozott épületrész, épületberendezés, nem lakás céljára szolgáló helyiség, illetőleg lakás – különösen: a gondnoki, a házfelügyelői lakás – a tulajdonostársak közös tulajdonába kerül.” (Kiemelés: a szerző)

A Tht. 2. § (1) bek.-ben foglaltak szerint „a közös tulajdon tárgyát képező ingatlanrész a külön tulajdonba tartozó lakás, nem lakás céljára szolgáló helyiség alkotórészét képezi, azzal együtt minősül önálló ingatlantulajdonnak.” A 2. § (2) bek.-e kifejezetten rögzíti, hogy „a közös tulajdonra vonatkozó, az egyes tulajdonostársakat megillető tulajdoni hányad és a lakásra, a nem lakás céljára szolgáló helyiségre vonatkozó tulajdonjog – az e törvényben meghatározott esetek kivételével – egymástól függetlenül nem ruházható át és nem terhelhető meg.” (Kiemelés: a szerző)

A fenti jogszabályi hivatkozások az alábbiak szerint lényegesek:
Önállóan elidegeníteni csupán olyan helyiséget lehet, mely önálló ingatlanként az ingatlan-nyilvántartás részét képezi, így vonatkozásában a tulajdonjog az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezhető. Társasház esetében azt, hogy mely helyiségek, helyiségcsoportok állnak külön tulajdonban – így a hozzájuk tartozó közös tulajdoni hányaddal együtt önálló ingatlanként felvehetők -, az alapító okirat tartalma határozza meg. A közös tulajdonú tetőterek és más közös tulajdonú helyiségek tehát önállóan forgalomképtelenek. Hiába határozott tehát a közgyűlés az elidegenítésükről, ez önmagában csak elvi kinyilatkoztatásnak tekinthető, hiszen a vevő tulajdonszerzéséhez mindenképpen szükség van az alapító okirat megfelelő módosítására, a tetőtér albetétesítésére, önálló ingatlanként történő felvételére az ingatlan-nyilvántartásban. Az alapító okirat módosításához pedig a Tht. 10. § (3) bek.-ben foglaltak szerint a tulajdonosok legalább 4/5-ének egyetértése szükséges.

Az alapító okirat módosításának elkerülhetetlensége miatt semmiképpen sem elegendő tehát az, ha elidegenítés tekintetében csupán a tulajdonosok 2/3-ának van meg az egyetértése.

Az elidegenítés előfeltétele tehát az volt, hogy előzetesen a tetőteret (vagy egyéb, eladásra szánt helyiséget) az alapító okirat módosításával a társasházközösség „albetétesítse”. Az új albetétnek a tulajdonostársak közös tulajdonába kell kerülnie – éspedig a társasházi közös tulajdon tekintetében fennálló tulajdoni hányaduk arányában –, a társasház ugyanis az ingatlan tulajdonosa nem lehet.

A Tht. 3. § (1) bek.-e rendelkezik arról, hogy a társasház korlátozott jogképessége mire terjed ki, a dologi jogi jogviszonyok azonban nem tartoznak-e körbe. A társasház korlátozott jogalanyisága egyébiránt eleve kizárja tehát azt, hogy a Tht. 3. § (2) bek.-re hivatkozással a közösség valóban gyakorolhassa az elidegenítés jogát.

Miután azonban a tetőtér önálló ingatlanként, a társasházi tulajdonostársak közös tulajdonaként bejegyzésre került az ingatlan-nyilvántartásba, annak, mint külön tulajdonnak az elidegenítéséről a társasház közgyűlése – mely a társasház működése, a társasházi közös tulajdonnal kapcsolatos ügyek körében rendelkezik döntési jogosultsággal – már nem jogosult határozni.

A bejegyzést követően valamennyi tulajdonos önállóan jogosult dönteni az új albetéten fennálló tulajdoni hányada átruházása tekintetében. A Ptk. 117. § (1) bek.-e értelmében „átruházással – ha törvény kivételt nem tesz – csak a dolog tulajdonosától lehet a tulajdonjogot megszerezni.” A Ptk. a közös tulajdon fennállása esetére a 144. § b) pontjában kifejezetten rögzíti, hogy „a tulajdonostársak egyhangú határozata szükséges…az egész dolog feletti tulajdonjog átruházásához…”. A tetőtér vevője tehát csak akkor szerezheti meg az ingatlan 1/1 tulajdoni hányadát, ha annak valamennyi tulajdonosa a tulajdoni hányadát a részére értékesíti. Lehetősége van azonban arra, hogy – a törvényi elővásárlási jog figyelembe vétele mellett – egyes tulajdonostársak tulajdoni hányadát megvásárolja, majd ezt követően az „ellenkező” tulajdonostárssal szemben pert indítson a közös tulajdon megszüntetése iránt, felajánlva a tulajdoni hányada magához váltását.
(Éppen a fenti okból tehát nem volt a Tht módosítását megelőzően sem lehetetlen a tetőterek értékesítése.)

A hivatkozott jogszabályhelyek magyarázatát a bírósági gyakorlat (ld. BH2008.282) és földhivatali gyakorlat is igazol.

„ BH2008. 282.A társasházi törvény 10. § (3) bekezdése, illetve 3. § (2) bekezdése az ingatlan-nyilvántartási eljárásban nem teszi lehetővé az olyan okiraton alapuló bejegyzést, amely nem tartalmazza a tulajdonostársak aláírását (2003. évi CXXXIII. törvény 3. §, 1959. évi IV. törvény 117. §, 3. §, 112. §, 1997. évi CXLI. törvény 29. §).
A felperesi társasház új, önálló, külön tulajdonú ingatlanként kérte bejegyezni a társasház alapító okiratában közös tulajdonként feltüntetett padlásteret, illetve arra a tulajdonostársak osztatlan közös tulajdonát.
Ezt követően a R. Kft. a társasházzal kötött adásvételi szerződés alapján tulajdonjogának bejegyzését is kérte.
Az elsőfokú földhivatal által elrendelt hiánypótlási eljárást követően a R. Kft. tulajdonjog-bejegyzési kérelmét oly módon módosította, hogy a tulajdonjog fenntartással történő eladása tényének feljegyzését kérte.
Az elsőfokú földhivatal 2005. november 10-én kelt határozatával a padlásteret önálló, külön tulajdonú ingatlanként bejegyezte, és arra a tulajdonostársak osztatlan közös tulajdonjogának bejegyzéséről is rendelkezett, illetve feljegyezte a R. Kft. javára a tulajdonjog-fenntartással történt eladás tényét.
Az A. G.-né tulajdonostárs által előterjesztett fellebbezés alapján eljárt alperes az elsőfokú határozatot részben megváltoztatta, és a R. Kft. tulajdonjog-fenntartással történt eladás tényének feljegyzésére irányuló kérelmét elutasította, illetve elrendelte annak a tulajdoni lapról való törlését, és az újonnan bejegyezni kért önálló ingatlanra a tulajdonostársak osztatlan közös tulajdonjogát jegyezte be.
Határozatának indokolásában kifejtette, hogy a társasház alapító okiratának 2005. március 30-ai módosítása szerint az újonnan bejegyezni kért önálló ingatlan a társasház tulajdonostársainak osztatlan közös tulajdonába kerül. Ezen alapító okirat módosítást a tulajdonostársak 4/5-ös többséggel fogadták el, a módosítást alá nem író tulajdonostársak azonban perindítási jogukkal nem éltek; tehát az újonnan bejegyezni kért önálló ingatlanra a tulajdonostársak osztatlan közös tulajdonjoga bejegyezhető.
Nincs azonban törvényes lehetőség a R. Kft. javára tulajdonjog-fenntartással történt eladás tényének feljegyzésére, miután az adásvételi szerződést és az alapító okirat módosítását egyes tulajdonostársak nem írták alá.
Az alperes hangsúlyozta, hogy a társasházakról szóló 2003. évi CXXXIII. törvény (a továbbiakban: Ttv.) 3. § (2) bekezdése az ingatlan-nyilvántartási eljárásban nem alkalmazható, mert az 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 117. § (1) bekezdése alapján az adásvételi szerződést minden tulajdonostársnak alá kell írnia.
A felperes keresetében az alperes határozatának a tulajdonjog-fenntartással történt eladás tényének törlésére, valamint az erre irányuló kérelem elutasítására vonatkozó rendelkezése hatályon kívül helyezését kérte.
A Fővárosi Bíróság jogerős ítéletében az alperes határozatának 1. és 2. pontjában foglaltakat hatályon kívül helyezte, és az alperest új eljárásra kötelezte.
Az ítélet indokolása szerint a Ttv. 3. § (2) bekezdése és 10. § (3) bekezdése alapján a padlástér önálló ingatlanként kialakíthatóvá vált, és mint közös tulajdon elidegenítésének jogát, a közösség 4/5-ös többséggel gyakorolhatja.
Az erre vonatkozó közgyűlési határozatok rendelkezésre álltak, amelyek alapján a R. Kft. javára tulajdonjog-fenntartással történt eladás tényének feljegyzése is megtörténhet.
A Fővárosi Bíróság hangsúlyozta, hogy a feljegyzéshez nincs szükség minden tulajdonostárs aláírására.
A jogerős ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak hatályon kívül helyezését, és a felperes keresetének elutasítását kérte.
Felülvizsgálati kérelmében hangsúlyozta, hogy az osztatlan közös tulajdonban álló ingatlan átruházásához minden tulajdonostárs aláírása szükséges [Ptk. 117. § (1) bekezdése]. Ennek megfelelően rendelkezik az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény (a továbbiakban: Inytv.) 29. §-a és 32. § (1) bekezdés f) pontja is.
E rendelkezésekkel ellentétes a Ttv. 3. § (2) bekezdése. A földhivatalnak azonban az ingatlan-nyilvántartási eljárásra vonatkozó szabályt kell alkalmaznia. Ennek megfelelően nem tekinthet el a tulajdonostársak aláírásától, és az általuk adott bejegyzési engedélytől; e körben utalt az Inytv. 32. § (2) bekezdés g) pontjában foglaltakra.
A felperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte, kifejtve, hogy a tetőtér értékesítésére a Ttv. 3. § (2) bekezdése egyértelműen lehetőséget ad a társasház-közösség számára; a közösség határozata ugyanis az ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre alkalmas okirat.
Sérelmezte továbbá, hogy az alperes a felülvizsgálati kérelem elbírálásáig további eljárását felfüggesztette.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A Ttv. 10. § (3) bekezdése szerint amennyiben az alapító okirattal, illetve annak módosításával a tulajdonosok 4/5-e egyetért, és a kisebbségben maradt tulajdonostársak a szavazás napjától – illetve írásbeli szavazás esetén a 4/5-ös szavazási arány elérésétől – számított 30 napon belül nem élnek keresetindítási jogukkal, úgy az alapító okirat, illetve annak módosítása hatályba lép.
A Ttv. 3. § (2) bekezdése kimondja, hogy az 1. § (2) bekezdésében meghatározott ingatlanrész és vagyontárgy kivételével az alapító okirat felhatalmazást adhat arra, hogy a közös tulajdonnal kapcsolatos elidegenítés jogát a közösség gyakorolja, ha az ingatlanrész önálló ingatlanként kialakítható. Ebben az esetben a közgyűlés az összes tulajdoni hányad legalább 2/3-os többségével rendelkező tulajdonostársak igenlő szavazatával dönthet az elidegenítésről.
A határozatban rendelkezni kell a külön tulajdonhoz tartozó közös tulajdoni hányadok megállapításáról. A közgyűlés határozata az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzésre alkalmas okirat.
Az iratokból megállapíthatóan a felperes társasház alapító okirata felhatalmazást adott arra, hogy a közös tulajdonnal kapcsolatos elidegenítés jogát a közösség gyakorolja, ha az ingatlanrész önálló ingatlanként kialakítható.
Tartalmazza, hogy ebben az esetben a közgyűlés az összes tulajdoni hányad legalább 2/3-os többségével rendelkező tulajdonostársak igenlő szavazatával dönthet az elidegenítésről. Ennek megfelelően került sor az alapító okirat módosítására oly módon, hogy a negyedik emeleti tetőtér, valamint a közös tulajdonból 2192/10000 tulajdoni hányad oly módon kerül kialakításra, hogy az a külön tulajdonú részek közé kerül. Ennek alapján került sor a társasház-közösség – mint eladó – részéről adásvételi szerződés megkötésére a R. Kft.-vel, mint vevővel. Azonban sem az alapító okirat módosítást, sem az adásvételi szerződést egyes tulajdonostársak nem írták alá.
A Magyar Köztársaság Alkotmányának 9. § (1) bekezdése szerint Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú, és egyenlő védelemben részesül.
Az Alkotmány 13. § (1) bekezdése kimondja, hogy a Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot.
Az Alkotmány 8. § (2) bekezdése értelmében a Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.
A Ptk. 3. § (1) bekezdése szerint a törvény védi a tulajdonnak az Alkotmányban elismert valamennyi formáját. Ennek megfelelően – mint a tulajdonjog részjogosítványát – szabályozza a Ptk. 112. § (1) bekezdése a rendelkezési jogot; eszerint a tulajdonost megilleti az a jog…, hogy tulajdonjogát másra átruházza, vagy azzal felhagyjon.
Ennek megfelelően mondja ki a Ptk. 117. § (1) bekezdése, hogy a tulajdonjogot átruházással – ha a törvény kivételt nem tesz – csak a dolog tulajdonosától lehet megszerezni.
Az idézett alkotmányos szabályokra figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság úgy ítélte meg, hogy a társasház tulajdonostársainak tulajdonjoga alkotmányos módon nem korlátozható olyan mértékben, hogy a Ttv. 3. § (2), illetve 10. § (3) bekezdése alapján a tulajdonukkal való rendelkezés jogától legyenek megfosztva.
A társasházi közösségek – mint tulajdonosi közösségek – működtetéséhez fűződő érdek nem indokolhat olyan aránytalan mértékű beavatkozást a tulajdonostársak tulajdonjogába, amely annak egyik leglényegesebb részjogosítványát, a rendelkezési jog gyakorolhatóságát vonná kétségbe.
A Legfelsőbb Bíróság hangsúlyozza, hogy a rendelkezési jog gyakorlása körében a Ptk. 117. § (1) bekezdéséhez mérten a Ttv. rendelkezése lex specialisnak nem tekinthető, ezért nem értelmezhető úgy, hogy az a tulajdonostársak Alkotmányban biztosított tulajdonhoz való jogát aránytalanul korlátozhassa.
A kifejtettekre figyelemmel az alperes jogszerűen járt el, amikor – a felperes, illetve a R. Kft. kérelme alapján eljárva – egyes tulajdonostársak aláírásának hiányában a tulajdonjog-fenntartással történt eladás tényének feljegyzésére nem látott lehetőséget.
Ezzel szemben téves jogi álláspontra helyezkedett az elsőfokú bíróság, amikor önmagában a Ttv. rendelkezéseinek értelmezésével arra a következtetésre jutott, hogy amennyiben a tulajdonostársak helyett az önálló ingatlanként kialakítható, közös tulajdonú ingatlanrész elidegenítésének jogát meghatározott többséggel a közösség gyakorolja, az az alá nem író tulajdonostársak akarat-nyilatkozata hiányában az ingatlan-nyilvántartásba átvezethető.
A Ttv. hivatkozott elidegenítéssel kapcsolatos rendelkezése csak az Alkotmány, illetve a Ptk. rendelkezéseivel együttesen értelmezve, a tulajdon alkotmányos védelme elvének tiszteletben tartásával alkalmazható.
Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet az 1952. évi III. törvény (Pp.) 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és a jogszabályoknak megfelelő határozat meghozatalával a felperes keresetét elutasította.(Legf.Bír.Kfv.IV.37.078/2007.) (Kiemelés: a szerző)
A Társasházi törvény 2009.IX 30.-át hatályba lépő módosítása az elidegenítés vonatkozásában nem képvisel új szellemiséget, bár szintén kísérletet tesz arra, hogy közgyűlési határozat alapján, – amely az összes tulajdoni hányad legalább kétharmados többségével rendelkező tulajdonostársak igenlő szavazata – döntsön a közösség a közös tulajdon elidegenítésről illetve az alapító okirat módosításáról.
A 2009.évben a Társasházi törvény módosításának éppen a fenti anomália kiküszöbölése volt a célja, az indokolása pedig az alábbi volt:
„Annak érdekében, hogy a társasházi törvénynek a törvényjavaslattal megállapított 10. § (2) bekezdés szerinti – az alapító okirat felhatalmazása alapján hozott – 2/3-os közgyűlési határozattal, illetőleg a 10. § (3) bekezdése szerinti 4/5-ös közgyűlési határozattal módosított alapító okirat alapján, a közös tulajdonú épületrész beépítés célú eladása valóban megtörténhessen, és a tulajdonjog-változás az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzésre kerüljön, az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvényt (továbbiakban: Inyt.) ki kell egészíteni, mert a hatóság csak ennek alapján jegyezheti be a változást. A kiegészítés összhangban van az Inyt. 29. § (1) bekezdésével, mely szerint valamennyi tulajdonos bejegyzési engedélyének alapkövetelménye alól törvény kivételt tehet. Ebből következően, ha a társasházi törvény a 10. § (2)-(3) bekezdéseiben konkrétan meghatározott cél eléréséhez (a beépítés célú eladással együtt megvalósuló tetőfelújítás, vezetékrendszer felújítás) minősített többséget is elegendőnek tart, akkor az Inyt. 32. (1) bekezdés f) pontja szerinti bejegyzést engedő nyilatkozatok – mint okirati kellékek – tekintetében is elegendő a minősített többségnek megfelelő tulajdonosi nyilatkozat. Mindez összhangban van a Ptk. 149. § (4 ) bekezdésével, mely szerint a társasháztulajdonra a közös tulajdon szabályait a külön jogszabályban (vagyis a társasházi törvényben) meghatározott eltérésekkel kell alkalmazni. A Ptk. e kérdésben tehát maga is kivételt tesz a 117. § (1) bekezdése szerinti főszabály alól, melynek értelmében átruházással – ha a törvény kivételt nem tesz – csak a tulajdonostól lehet a tulajdonjogot megszerezni, illetve kivételt tesz a Ptk. felhatalmazása alapján megalkotott társasházi törvény is, az említett konkrét cél elérése érdekében megállapított minősített szavazattöbbségek elfogadásával. A szabályozási cél elérést szolgálja az Inyt. 17. § (1) bekezdés új v) ponttal, valamint új 29/A. §-sal történő kiegészítése. Az új rendelkezések illeszkednek az Alkotmánybíróság tulajdonjog korlátozásával kapcsolatos több határozatához, melyek szerint különösen indokolt esetben, ha más eszköz nem áll rendelkezésre és meghatározott konkrét cél elérése érdekében nincs más lehetőség – ami a kérdéses esetekben a nemzeti lakásvagyon 40-45 %-át kitevő társasházi épületállomány fenntartása, felújítása, megóvása –, törvény a korlátozást előírhatja (pl. 7/1991. (II. 28. AB határozat és az ebben hivatkozott további AB határozatok). Lényeges továbbá, hogy a jogvédelem lehetősége egyúttal biztosított, mert a társasházi törvény garantálja a kisebbség védelmét a bíróság előtti jogorvoslat igénybevétele által, mely szerint a közgyűlési határozatok megtámadására 60 napos, nem jogvesztő határidő áll rendelkezésre” (Kiemelés: a szerző)
Tehát az ingatlan-nyilvántartásról szóló jogszabályt kiegészítették azzal, hogy fentiek szerint abban az esetben bejegyzésre alkalmas a tulajdonjog átruházó határozat, amennyiben a nyilatkozatot tevők legalább kétharmad tulajdoni hányada támogatja, feltéve, hogy a társasház alapító okirata a társasházi közös tulajdonba tartozó ingatlan ilyen többséggel való átruházását lehetővé teszi. A közös tulajdon megszüntetése lehetséges továbbá az alapító okirat módosítás 4/5 tulajdoni hányadú támogatásával. Az alapító okirat módosításával képzett önálló albetét átruházásához elég az alapító okirat módosításának tárgyában hozott közgyűlés határozata, amelyet az összes tulajdoni hányad legalább négyötödös többsége egyetért.
Ebben az esetben, a határozatban fel kell hívni a kisebbségben maradt tulajdonostársakat arra, hogy a határozat meghozatalától számított 60 napon belül írásbeli nyilatkozatot tegyenek arról, hogy élnek-e a törvényben meghatározott keresetindítási jogukkal.
Társasházi közös tulajdonba tartozó ingatlan tulajdonjogának átruházásáról szóló szerződés alapján a tulajdonjog változás az összes tulajdoni hányad legalább négyötödét képviselő tulajdonostársak szerződéses nyilatkozata alapján is bejegyezhető, ebben az esetben a változás átvezetéséhez a többi tulajdonostárs szerződéses nyilatkozata és bejegyzési engedélye nem szükséges.
A jog alkotója külön szükségesnek találta megemlíteni azt az esetet, amikor bár a többség a közgyűlés határozata szerint nem szavazza meg a közös tulajdon megszüntetését, a kisebbségben maradt tulajdonos kérheti a bíróságtól a közös tulajdon megszüntetését azon ingatlanrészek vonatkozásában, amely önálló ingatlanként kialakítható illetve meglévő közös tulajdon tárgya bővíthető.
A fenti elemzésből következik, hogy a társasházi tulajdon szabályaiban újra ismétlődik azon idegen elem, hogy a közgyűlési határozat alkalmas a Társasház közös tulajdonának elidegenítéséhez.

A jogalkotó azon ellentmondást nem oldotta fel, hogy mi biztosítja a Társasház közössége számára a dologi jogi jogalanyiságot illetve mi biztosítja azt, hogy 2/3 illetve 4/5 tulajdoni hányad rendelkezzen más kisebbségi tulajdonos tulajdoni hányadáról.
A tulajdonjog „szent és sérthetetlen”, a tulajdonjogát a közös tulajdonban lévő tulajdonos kizárólag saját tulajdoni hányada vonatkozásában csak akként gyakorolhatja, hogy ne sértse a többi tulajdonos dologhoz fűződő jogát.

Ugyanakkor figyelemreméltó a tulajdonhoz való jogról és annak korlátozásáról szóló Alkotmánybírósági határozat.

Az Alkotmánybíróság kezdettől fogva követett gyakorlata szerint az Alkotmány 13. §-ának (1) bekezdésében kimondott tulajdonhoz való jog alapjogként részesül védelemben. [7/1991, (II.28.)AB határozat, ABH 1991, 22, 25.] Az Alkotmánybíróság következetes álláspontja szerint [64/1993. (XII. 22.) AB határozat, ABH 1993, 373.] azonban az alkotmányi tulajdonvédelem köre és módja nem szükségképpen követi a polgári jogi fogalmakat. „Az Alkotmány szerinti tulajdonvédelem köre tehát nem azonosítható az absztrakt polgári jogi tulajdon védelmével… Az alapjogként védett tulajdon tartalmát a mindenkori (alkotmányos) közjogi és
magánjogi korlátokkal együtt kell érteni.” (ABH 1993, 373, 379-380.)

Az Alkotmánybíróság 64/1993. (XII. 22.) AB határozatában rámutatott, hogy „Az Alkotmány a tulajdonjogot mint az egyéni cselekvési autonómia hagyományos anyagi alapját részesíti alapjogi védelemben. Az alkotmányos védelemnek úgy kell követnie a tulajdon társadalmi szerepének változását, hogy közben ugyanezt a védelmi feladatot elláthassa. Amikor tehát az egyéni autonómia védelméről van szó, az alapjogi tulajdonvédelem kiterjed a tulajdon egykori ilyen szerepét átvevő vagyoni jogokra, illetve közjogi alapú jogosítványokra is (például társadalombiztosítási igényekre). A másik oldalról viszont, a tulajdon szociális kötöttségei a tulajdonosi autonómia messzemenő korlátozását alkotmányosan lehetővé teszik. Az alkotmányos védelem módját meghatározza a tulajdonnak az a – más alapjogoknál fel nem lelhető – sajátossága, hogy alkotmányosan védett szerepét tekintve altalában helyettesíthető. Az alkotmányos védelem tárgya elsősorban a tulajdoni tárgy, azaz a tulajdon állaga. Maga az Alkotmány teszi azonban lehetővé közérdekből a kisajátítást, jelezve ezzel, hogy a tulajdon alkotmányos garanciájának határa a tulajdon értékének biztosítása.” (ABH 1993, 373, 380.) (Kiemelés: a szerző)

A szerző álláspontja szerint a leginkább az elidegenítés kapcsán élesedik ki annak a kérdése, hogy mint nem jogi személy milyen eszközökkel léphet fel a tulajdonos a többség illetve a kisebbség érdekeikért illetve a közös tulajdon tulajdona kapcsán hogyan illeti meg a rendelkezés joga.

II.5. társasház általi kötelezettségvállalás.

A szerző megjegyezni kívánja, hogy a Társasháznak önálló vagyona nincsen, ami azt jelenti, hogy a Társasház által vállalt kötelezettségekért a Tht 3 § (3) bek szerint a tulajdonosok a sortartásos kezesség szabályai szerint felelnek.
A harmadik személyekkel szemben vállalt kötelezettségek esetében lényegtelen, hogy a közös költséget fizető tulajdonos havi kötelezettségét teljesíti-e, ettől függetlenül a teljes közösséget terhelő tartozást tulajdoni hányada arányában köteles vállalni.

DIÓSSY LÁSZLÓ, (szdsz) 1997. szeptember 10. A társasházról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatásakor kifejti az alábbiakat:

„A törvényjavaslat szerint a társasház továbbra sem minősül jogi személynek, de az új rendelkezések rendkívüli módon megkönnyíthetik a gyakorlati életben való működést, s az új szabályozás felveti a tulajdonostársak mögöttes felelősségének kérdését. Ezt a felelősséget a tervezet a tulajdonosokhoz kötődik, a tulajdonosokat megillető közös tulajdoni hányadokhoz köti, bevezeti az arányos helytállást az egyetemleges felelősség helyett. Ez egy igen nagy előrelépés, hiszen az arányos helytállás bevezetésével egy igazságtalan és főleg a becsületesen fizető tulajdonostársakat sújtó tehertől szabadulhatnak meg a társasházak.” (Kiemelés: a szerző)

Azonban ha jól belegondolunk, hogy egy társasházban, a ház egészére vonatkoztatva a képződött tartozásnak csak a tulajdoni hányadunk arányában kell helytállnunk, akkor is, amikor a rendes közös költséget fizetők közé tartoztunk, nem túl rózsásnak neveznénk a helyzetet, és semmiképpen nem érzékelnénk az előző idézetben szereplő „igen nagy előrelépés”-t. De ezekben az esetekben nemcsak pénzügyi „helytállás”-ról van szó. A közüzemi szolgáltatások – társasházszintű – korlátozása minden házban lakót egyaránt érint. Az ilyen társasházakban található lakások egyszerűen forgalomképtelenné válnak, nincs hová menekülni.

II.6. társasházak csődhelyzetben

A híradásokból szoktunk értesülni arról, hogy X település Y utcájának egyik társasházában kikapcsolták a villanyt, vagy éppen a gázt, vagy esetleg megszűnt a melegvíz szolgáltatás, vagy éppen az adott társasházban – az ÁNTSz előírásokat messzemenően betartva -, minimális szintre korlátozták a vízvételi lehetőséget, mert olyan nagy összegű tartozás keletkezett a ki nem fizetett számlák miatt. Ilyenkor szokott közvetítőként belépni az érintett önkormányzat, de jogilag ezek a helyzetek, egyáltalán nincsenek lefedve.

A Társasház nem mehet csődbe. Az 1991.évi XLIX.törvény nem tér ki külön ezen egységre, ami tovább erősíti azt, hogy a jogszabályalkotó nem gondolta át azt az esetet, amikor a Társasházak fizetésképtelenné válnak: milyen jogi megoldásokra kerülhessen sor, tekintve, hogy a jelenlegi szabályozás szerint a tulajdonosok „albetéteikkel” felelnek a tartozásért.

Már az 1997-es Társasházi törvény vitájakor egy honatya szóba hozta a működésképtelenné váló társasházak problémáját, de kérdésére, hogy „Mi lehet a kiút?” azóta sem kapott választ.

– CSÉPE BÉLA (Fidesz): 1997. szeptember 29.

„Sajnos szomorú tényként kell rögzíteni azt, hogy a mintegy 500 ezer lakásban – ez a privatizált lakások száma nagyjából-körülbelül – igen sok közüzemi tartozás halmozódott fel. Tájékozódásom szerint itt több százmillió forintról van szó, és nagyon sok olyan társasház van, amelyről lassan már elmondható, hogy működésképtelenné válik. Mi lehet a kiút?”

A Társasházi törvény 2010-es módosításának vitájakor (2010.12.07)

– DR. NAGY KÁLMÁN (KDNP) ezt a kérdéskört kezdte feszegetni:

„úgy érzem, hogy a törvénynek messze túl kell mutatnia egy elavult jogi szabályozáson, és meg kell oldania egy olyan társadalmi problémát, amely egyre feszítőbb a társasházak számára. Ez pedig a társasházak eladósodása. Az előbbi felszólalókkal egyetértésben azt kell elmondanom, hogy számos olyan problémát megold a törvény, amely pontosító jellegű, és törekszik arra is, hogy a társasházak a gazdasági egyensúly felé haladjanak, hiszen szankcionálja azokat, akik nem óhajtanak a közös költségek viselésében részt venni.”

A vita azonban nem folytatódott magának a társasháznak a problémájával, hanem az árverezésre kerülő lakások tulajdonosainak önkormányzati-állami elhelyezéséről tárgyalt a Ház. Kívülálló számára egyébként is érdekes, hogy visszatekintve több év parlamenti vitájára, valahogy a képviselők figyelmét ez a kérdés elkerülte:
– mi lesz a fizetésképtelen társasházak sorsa?

Jelenleg a jogszabály a társasház által vállalt tartozásokért az egyszerű sortartásos kezesség szabályait rögzíti, ugyanakkor ha a Társasház fizetésképtelenné válik a szolgáltatásokat korlátozzák a szolgáltatók egységesen (tehát nincs pl. áram a társasház közös területein, vagy a szemetet nem szállítják el, mint már említettük). Ezt követően lényegtelen kérdés, hogy ki fizette be a közös költséget és ki nem, mert harmadik személyekkel szemben kötelezettségvállalásnál a Társasháznak kell fellépnie. Ha pedig így van, ebben nem kerülhető meg a Társasház fizetésképtelenségre vonatkozó szabályok kidolgozása, amely a Társasházakat helyzetbe hozza a szolgáltatokkal, bankokkal szemben.

Összefoglalásul megállapítható, hogy a jogszabályalkotók két irányban haladhatnak – e vonatkozásban – a szabályozással.
Az első lehetséges megoldás: a Társasház önálló jogi személlyé válik, aki saját nevében vállal kötelezettséget, önálló vagyona van és csődbe mehet, igényt érvényesíthet.

Ennek a kérdéskörnek a felvetése már folyamatosan megfigyelhető az elmúlt 20 év társasházi ügyekkel foglalkozó parlamenti vitáiban, vagyis benne van a parlamenti köztudatban. Érdekes megfigyelni, hogy a társasházak önálló jogi személlyé válása többnyire a lakásszövetkezetek említése kapcsán történt, adó és áfa visszatérítés címén pedig a két ingatlanforma jogegyenlőségét kérték számon. Az is felmerült, megkerülve a társasházak önálló jogi személy kérdést, hogy átjárhatóságot kívántak biztosítani a társasházaknak az önálló jogi személy szövetkezeti lakásformák felé.

– DIÓSSY LÁSZLÓ képviselő, (szdsz) 1997. szeptember 10.

„Hazánkban a társasházak mellett jelentős a szövetkezeti lakások száma is, és sajnálatos módon nem került a parlament elé a lakásszövetkezetekről szóló törvényjavaslat tárgyalása, pedig több szempontból is célszerű lett volna ezt a kettőt együtt kezelni vagy egymáshoz közel tárgyalni, hiszen – hogy egy példát mondjak – a lakásszövetkezetek évek óta több kedvezményben részesülnek, mint a társasházak: a lakásszövetkezeteknek nem kell társasági adót fizetniük, ha a vállalkozói tevékenységből elért bevételük nem haladja meg az összes bevételük 10 százalékát, a társasházaknak viszont a közös tulajdon hasznosításából származó bevételük teljes egészében jövedelemnek számít, és az után 20 százalék adót kell fizetniük. Nagyon fontosnak tartom, tartjuk azt, hogy mivel a két tulajdoni forma teljesen egyöntetűnek és egyenértékűnek tekintendő, az Országgyűlés a társasházi törvény elfogadásával egyidejűleg teremtsen összhangot a lakásszövetkezeteket és a társasházakat megillető kedvezmények között…”

– SZALAY GÁBOR (szdsz) 1997. szeptember 10.

A részleges vagy teljes felújításhoz rendkívül jelentős forrásokra lenne szükség.
„Ezen forrást a társasházak többsége úgy biztosítja, hogy a közös helyiségeket bérbe adja, a falfelületeit reklámcélra hasznosítja, vagy hasonló gazdasági tevékenységeket folytat, és az ebből származó bevételekből kívánja akkumulálni a felújítások költségeit, forrását. Ezeket a bevételeket azonban 20 százalék forrásadó sújtja. Ez nagyon méltánytalan és igazságtalan, ha figyelembe vesszük, hogy a lakásszövetkezeteknél 10 milliós határig semmiféle adó nem sújtja az ilyen bevételeket.”

– POZSGAI BALÁZS (MSZP): 1997. szeptember 23.

„Úgy látom, hogy az átmeneti rendelkezések között lehetővé kell tenni, hogy a törvény hatálybalépését követő egy éven belül a társasházak kétharmados szavazattöbbségű határozattal átalakulhassanak lakásszövetkezetekké. Jónak tartanánk, ha a társasházak lakásszövetkezetté alakulásukkal a belső közhasznúságnak megfelelő nonprofit üzemelési módot választhatnák. Meggondolandó, hogy a társasházak és a lakásszövetkezetek közötti átjárhatóságot nemcsak az átmeneti rendelkezések között szabályozza a törvény, hanem erre a tagok kétharmados többségű szavazatával bármikor lehetőség nyílna.”

– DR. GAUDI-NAGY TAMÁS (Jobbik) 2010.12.07.:
„Mindenképpen a lakásszövetkezeti törvény szabályozási irányába kellene elmozdítani a törvényi szabályozást, úgyhogy erre, nyilván miután nem nyílt meg ez a rendelkezés, most lehetőség nincs a módosító indítványra, de mint felvetett probléma, erre mindenképpen utalni szerettem volna.”

A szerző számára nem könnyű megítélni, hogy sem 1997-ben, sem a 2003-as Társasházi törvény tárgyalásakor ez a kérdés miért nem szerepelt nagyobb súllyal a T. Ház előtt. Csak idézni tudja a szerző egyik képviselőtársuk magyarázatát:

– DR. KOSZTOLÁNYI DÉNES (Fidesz) 2003. szeptember 23

„A jogi személyiség problémakörével szeretném folytatni, ugyanis a javaslattevők megkerülték, tudatosan negligálták az alapvető és minden bizonnyal végleges megoldást hozó kérdést, a társasházak jogi személlyé tételét. A korábbi módosításokkor és az elmúlt tíz-tizenöt éves szakmai vitákon mindig felmerült az a kérdés, hogy legyen-e jogi személy a társasház; megfogalmazták az igényt, és akkor még voltak érvek és ellenérvek is arról, hogy a társasház jogi személyiséggé válhat-e. Most az előterjesztők elő se merték ezt hozni, nem beszéltek erről a kérdésről, egyedül a vezérszónoklatot mondott Szentgyörgyvölgyi Péter vetette fel ezt a témát történeti áttekintésekor.
Annak, hogy a társasházak nem váltak jogi személlyé már korábban, az az oka, hogy a tanácsi rendszerben a mindenkori hatalom félt attól, hogy a civil társadalom valamilyen formában egy jobb képességgel bíró jogi személy mögött megerősödik. Tisztelt Országgyűlés, ennek a veszélye már rég nem áll fenn, ezért fel kellene ismerni, hogy a megoldás a jogi személyiség megadásában van. Ugyanis a társasházak már most is kvázi jogi személyként működnek, minden olyan törvényes kritériumnak megfelelnek, amit a törvény előír. Külön kiemelésre érdemes, hogy jogokat szerezhetnek és kötelezettségeket vállalhatnak, önállóan perelhetnek és perelhetők. A társasház jogi
személyisége erősítené a jogbiztonságot, mivel törvénynél fogva tenné jogképessé a társasházakat. Hogy e tekintetben a javaslattevőknek van lelkiismeret-furdalásuk, az kiderül a törvényjavaslat utolsó oldalának utolsó bekezdéséből. A 37. oldalon azt javasolják, hogy a hatálybalépéskor bejegyzett társasházak lakásszövetkezetté alakulhatnak, természetesen abban az esetben, ha valamennyi tulajdonos ehhez hozzájárul, mert hiszen az épületrészeknél a lakásszövetkezet mint jogi személy tulajdonába kerülnek ezek a dolgok. Tehát a Belügyminisztérium azt javasolja, ha nem tetszik nektek a társasházi törvény – mert nem tudunk jobbat csinálni -, akkor előbb-utóbb menjetek át lakásszövetkezetté, mert a lakásszövetkezet jogi személy. Ebben indirekt módon benne van az, hogy a jogi személyiséget indokolt a társasházaknál is létrehozni.”

A másik megoldás, hogy a társasház bár nem jogi személy de a fenti kérdésekben önálló perbeli legitimációját illetve igényérvényesítését egyértelművé teszi majd a jogszabály.

III.

ÉDEKÉRVÉNYESÍTÉS NÉLKÜLISÉG CSAPDÁJÁBAN

A Társasházak érdekérvényesítő ereje elsősorban a jogi szabályozás miatt hiányzik, azaz nincs.
A szerző áttekinti a jelen fejezetben
– az 1924.-évi „társas-háztulajdonok” felügyeleti szabályait,
– az ügyészségre vonatkozó korábbi hatályban volt szabályozást, mint „gyenge kísérlet”-et a felügyelet megteremtésére,
– az egyéb szervezetek felügyeleti rendszerének az áttekintését,
– társasházak nyilvántartásának a lehetséges rendszerét,
– társasházkezelők nyilvántartási rendjét, az ingatlan kamara létrehozását,
– a társasházak szerepét a foglalkoztatás növelésében

III.1. az 1924.-évi társasházak felügyeleti szabályai

Ha a társasházi jogszabálynak mind a nyilvántartásra, mind a felügyeletre vonatkozó szabályait összevetjük az 1924.XII.törvénycikk rendelkezéseivel, megállapíthatjuk, hogy teljesen más rendszer szerint működtették a Társasházak ellenőrzését, azt a telekkönyvi hatósághoz rendelték, az alábbiak szerint:

„10.§…..Ha a tulajdonostársak közös képviselőt nem rendelnek ki, a közös képviselőt bármelyik érdekelt fél kérelmére a felek meghallgatása után a telekkönyvi hatóság rendeli ki. A közösségből folyó ügyekben, amennyiben nem tartoznak a közös képviselő hatáskörébe, a tulajdonostársak közgyűlésen szavazattöbbséggel határoznak. Szavazategyenlőség esetén az a vélemény emelkedik határozattá amelyhez szavazatával az elnök járul. Szükség esetében a közgyűlést bármely érdekelt kérelmére a telekkönyvi hatóság rendeli ki.”

A jogszabály szerint a társasház-tulajdon szabályozása az Igazságügyi Minisztérium alá tartozott és a telekkönyvi rendtartás szabályai szerint működött.
III.2. az ügyészségre vonatkozó korábbi hatályban volt szabályozást
A 2003.évi CXXXIII. törvény korábbi 2009.szeptember 30.-án hatályba léptett módosítása illetve 2010.január 1.-től hatályos rendelkezései szerint a társasház szerveinek, szervek működésének törvényességi felügyeletét az ügyészség a reá irányadó szabályok szerint látta el (ezen rendelkezést időközben hatályon kívül helyezték). Ha a működés törvényessége másképpen nem volt biztosítható, az ügyész a bírósághoz fordulhatott. A bíróság az ügyész keresete alapján:

a) megsemmisíthette a közgyűlés törvénysértő határozatát, és szükség szerint új határozat hozatalát rendelhetett el;
b) a működés törvényességének helyreállítása céljából összehívhatta a társasház közgyűlését;
c) ha a társasház működésének törvényessége másképpen nem biztosítható, az ellenőrzésre felügyelő-biztost rendelhetett ki.

Az Országgyűlés többször foglalkozott a Társasházak felügyeletével, azonban hathatós megoldás – a probléma felvetésen túl – nem született:

– HEGYI GYULA (MSZP) 1997. szeptember 10.

„Az egyik kérdés, amivel a legtöbben foglalkoznak. Az eredeti törvényjavaslatban szerepelt egy társasházi szövetség, amely egy olyan intézmény lett volna, amelynek a tagjait a társasházak maguk delegálják, és amelyhez felügyeleti szervként lehetett volna fordulni a különböző, társasházon belüli jogvitákkal, ügyes-bajos dolgokkal. Ezt elvetette a törvény előkészítője, nyilván azért, mert a különböző fórumokon elsősorban és döntően a közös képviselők és az ő szakértőik véleményezték ezt a kérdést.”

– DEVÁNSZKINÉ DR. MOLNÁR KATALIN, (MSZP), az alkotmány- és igazságügyi bizottság előadója (2003. szeptember 9.):

„Elhangzott például részemről, hogy problematikus, hogy nincs meg a felügyeleti ellenőrzés a társasházak működése kapcsán. Én magam sem vagyok abban biztos, lehet-e bármiféle felügyeleti rendszert kidolgozni, mert mint az előbb mondtam, ez egy polgári jogi szerződés, és abból adódó kötelezettségek és jogok vitájáról, illetve esetleg konkurálásáról van szó. De örülünk annak, hogy végre megfogalmazódott, hogy a hatlakásosnál nagyobb társasházaknál kötelező a szervezeti és működési szabályzat létrehozása.”

– FILLÓ PÁL (MSZP), 2009.06.09. a napirendi pont előadója:

„Az egyik legfontosabb és visszatérő probléma volt minden társasházi közgyűlésen, hogy gyakorlatilag semmiféle felügyelet nem volt a társasházak működése felett az elmúlt időszakban. Már 2003-ban, amikor a törvényt legutóbb tárgyaltuk a parlamentben, akkor is szóba került az, és volt is ilyen módosító indítvány a Ház előtt, hogy az ügyészség lássa el a törvényességi felügyelet a társasházak működése felett. Meggyőződésem szerint ez az egyetlen szervezet egyébként, amely ezt a feladatot el tudja látni, hiszen nagyon sok peres ügyet, nagyon sok bírósági ügyet meg lehetett volna előzni az elmúlt években is, ha tisztességesebb lehetőség lett volna arra, hogy a tulajdonostársak probléma esetén egy, tulajdonképpen a korrektség és a törvényesség betartását felügyelő felettes szervhez forduljanak, és az tudott volna döntést hozni arról, hogy a társasházi döntések korrektek, és a törvényi szabályozásnak megfelelően működjenek.
Akkor az Országgyűlés néhány szavazat híján ezt a módosító indítványt sajnos nem fogadta el, de úgy gondolom, hogy most mindenképpen meg kellene azt teremteni, hogy ez a törvényességi felügyelet valóban megvalósuljon, és a tulajdonjogot nem sértő törvényességi felügyeletet a mai jogrendszeren belül, úgy gondolom, egyedül az ügyészség képes a kívánt színvonalon ellátni.”

Az Országgyűlés 2009. június 29-i ülésnapján fogadta el a társasházakról szóló 2003. évi CXXXIII. törvény módosításáról szóló törvényt (T/9700. számú törvényjavaslat).
Az Elnök Asszony a törvényt 2009. június 30-án küldte meg Sólyom László köztársasági elnöknek kihirdetésre, sürgősségi kérelem nélkül.
A Köztársasági Elnök úr a törvény 10. §-ával nem értett egyet, megfontolásra visszaküldte az Országgyűlésnek az alábbi indokok alapján:

„A hatályos Tt. 42. §-a értelmében ha a társasházban a közgyűlés határozata jogszabály vagy az alapító okirat, illetőleg a szervezeti-működési szabályzat rendelkezését sérti, vagy a kisebbség jogos érdekeinek lényeges sérelmével jár, bármely tulajdonostárs keresettel kérheti a bíróságtól a határozat érvénytelenségének megállapítását a határozat meghozatalától számított hatvan napon belül. A kereset a határozat végrehajtását nem gátolja, a bíróság azonban a végrehajtást indokolt esetben felfüggesztheti. Ugyanez a lehetőség megilleti a tulajdonostársakat a közös képviselőnek vagy az intézőbizottság elnökének azzal a rendelkezésével szemben, amelynek során a hátralékos tulajdonostárs külön tulajdonának és a hozzá tartozó közös tulajdoni hányadának jelzáloggal való megterhelését rendelik el.
A Törvény e rendelkezések hatályát nem érinti, hanem kiegészíti az ügyészt megillető általános törvényességi felügyeleti joggal, melynek keretében az ügyész a Magyar Köztársaság ügyészségéről szóló 1972. évi V. törvény (Ütv.) alapján jár el, és végső soron bírósághoz fordulhat. A törvényjavaslatot előterjesztő országgyűlési képviselők szerint az ügyészi törvényességi felügyelet „biztosítja a bírósági eljárásokat megelőző, és az önkéntes jogkövetéshez az eddigieknél jóval nagyobb garanciát adó lehetőséget.”
Álláspontom szerint a társasházak feletti ügyészi törvényességi felügyelet indokoltsága és hatékonysága megkérdőjelezhető, és kétségesnek találom, hogy az ügyészség 2010. január elsejétől képes lenne ellátni ezt a feladatot. Ráadásul a Tt.-nek a Törvény 10. §-ával megállapított, új 27/A. §-ába lényeges szövegezési hiba is került. Ezért a Törvényt megfontolásra visszaküldöm az Országgyűlésnek.
1. A Törvény 10. §-a alapján mind az új alcím, mind az új 27/A. §-ának normaszövege szerint az ügyész törvényességi felügyelete a társasház szerveire és e szervek működésére terjedne ki. A hatályos Tt. értelmében azonban a társasháznak nincsenek szervei. A Tt. 56. § 1. pontja szerint a „társasház” fogalom a Tt. alkalmazásában annak a lakóépületnek és
nem lakás céljára szolgáló épületnek a megnevezésére szolgál, amelyen fennáll az a sajátos tulajdoni forma, amelyet a Tt. társasháztulajdonnak hív, és az 1. §-ában határoz meg. A Tt. 3. § (1) bekezdése szerint a társasház tulajdonostársainak a közössége az az alany, amely az épület (tehát a társasház) fenntartása és a közös tulajdonnal kapcsolatos ügyek intézése
során jogokat szerezhet és kötelezettségeket vállalhat, önállóan perelhet és perelhető, gyakorolja a közös tulajdonnal kapcsolatos tulajdonosi jogokat, viseli a közös tulajdon terheit. Ugyancsak a közösség az, amelynek a Tt. által meghatározott szervei lehetnek, ilyenek a közgyűlés, a közös képviselő vagy intézőbizottság, illetve a számvizsgáló bizottság. A „társasház szervei” kifejezés tehát a Tt. értelmében egy üres halmaz, a törvényi rendelkezés a jelenlegi formájában értelmezhetetlen és alkalmazhatatlan. Ám még ha feltételeznénk is, hogy nem a társasház, hanem a közösség szerveiről szólna az új 27/A. §, a rendelkezés alkalmazása akkor is nehézségekbe ütközne. Az ügyész ugyanis, amikor a Törvényhez hasonló törvényességi felügyeletet végez a társadalmi szervezetek és az alapítványok esetében, a tagoktól határozottan elkülönülő szervezeteknek az ellenőrzését látja el. A Törvény szándéka szerint azonban a közösséget nem, csak a szerveit ellenőrizné az ügyész, miközben a Tt. 3. §-a alapján a társasházhoz kapcsolódó jogok és kötelezettségek (ideértve a perelhetőséget is) elsődleges címzettje, alanya a társasházi közösség, és perbeli cselekvőképesség a közös képviselőt vagy az intézőbizottság elnökét, mint a közösség szerveit is csak képviseleti joguknál fogva, tehát nem önállóan illeti meg. A közösség egyéb szervei (a közgyűlés, és ahol van, a számvizsgáló bizottság) még így sem rendelkeznek perbeli cselekvőképességgel. Tehát nem világos, hogy abban az esetben, ha az ügyész a bírósághoz fordulna, ki lenne az alperes a perben.
2. Az előző pontban említett problémák nem csupán egy törvényi fogalom egyszerű elírásából fakadnak. A Tt. distinktív szóhasználata ugyanis szoros kapcsolatban áll azzal a sajátosan osztott közös tulajdoni formával, amelynek a társasháztulajdont már az 1924. évi XII. törvénycikk is, és azóta valamennyi társasház-törvény tekintette. Álláspontom szerint az ügyészi törvényességi felügyelet ettől a közös tulajdoni formától idegen.
A társasházak esetében nincs az egyes tulajdonosoktól, illetve a tulajdonosok közösségétől elkülönülő szervezet, ezt fejezi ki a Tt. 3. §-ának az a megfogalmazása, mely szerint a tulajdonosok közösségét illethetik a jogok és a kötelezettségek. Ezt azt jelenti, hogy a társasházi ügyekben a tulajdonosok a tulajdoni joguk alapján egyenrangú, mellérendelt felekként vesznek részt. Az ügyeik intézésére nem egy felettük álló, elkülönülő szervezetet hoznak létre, hanem tisztségviselőket vagy szerveket választanak az alapító okirat rendelkezéseinek megfelelően, a Tt. keretein belül. Mindezt úgy, hogy a tulajdonosok közössége továbbra is megmarad a társasházi jogok és kötelezettségek alanya. Az ügyészi törvényességi felügyelet, a felügyelőbiztos kijelölése az olyan szervezetek esetében lehet indokolt, ahol a tagok alárendelt, gyengébb pozícióban vannak a tagoktól elváló szervezettel szemben. Ugyancsak ilyen esetben lehet helye a szervezettel szemben az egyes tagok jogainak és érdekeinek érvényesítésére a tagok helyett, vagy legalábbis őket támogatva.
A tulajdonjogon alapuló, társasházi polgári jogi jogviszonnyal az a megoldás van összhangban, amelyet a Tt. és a korábbi társasházi törvények is tartalmaznak, jelesül, hogy a tulajdonosok bármelyike a bíróságtól kérhet jogvédelmet, jogorvoslatot. Ezzel szemben különösen aggályos, hogy az ügyész akár a tulajdonosok, illetve a közösség tudta és részvétele nélkül bírósághoz fordulhatna a törvényesség biztosítása érdekében a társasház (helyesen a közösség) szervei ellen. Az ügyésznek olyan módon való beavatkozása ebbe a tulajdonjogi jogviszonyba, amelyet a Törvény tartalmaz, ti. hogy fellépése, perbeli részvétele nyomán a bíróság megsemmisítheti a közgyűlés törvénysértő határozatát, összehívhatja a közgyűlést stb., nem lenne összhangban a társasházi jogviszonynak a jellegével, de az ügyész alkotmányos szerepkörével sem. A törvényességi felügyeletet még a jogi személyiséggel, következésképp a tagoktól elkülönülő szervezettel rendelkező szövetkezetek, így a társasházakhoz hasonlító lakásszövetkezetek esetében sem az ügyészség, hanem a cégbíróság látja el, ami nem csupán az ellenőrző szervek, hanem az eljárásukra irányadó szabályegyüttes nagyfokú különbségét is jelenti. Véleményem szerint a társasházak jelenlegi jogi jellegével is csak a tulajdonosok által igénybe vehető bírói út van összhangban.
3. A Törvény 10. §-a, következésképp az ügyészi törvényességi felügyelet – eltérően a Törvény többi rendelkezésétől – csak 2010. január 1-én lépne hatályba, feltehetően azért, mert az Országgyűlés is tisztában van vele, hogy az ügyészség jelenleg nem tudna ennek a feladatnak eleget tenni. Ennek oka részben az ügyész szerepkörével van összefüggésben részben szervezeti jellegű probléma.
Az Ütv. alapján megállapítható, hogy az ügyészség feladatai elsődlegesen a büntetőeljárással vannak kapcsolatban, a törvényességi felügyelet emellett másodlagos. Az Ütv. 3. § (2) bekezdése tíz pontban sorolja fel az ügyész feladatköreit [a)-j)], ezek közül nyolc egyértelműen a büntetőeljárásra, büntetés-végrehajtásra stb. vonatkozik. A g) pontban meghatározott ügyészi törvényességi felügyelet feladatkörében az ügyészség az ügyészi statisztikák szerint jelenleg kb. 60.000 társadalmi szervezet, alapítvány törvényességi felügyeletét látja el. Ezekkel, valamint valamennyi nem büntető jellegű feladatkörbe tartozó (szabálysértési, közigazgatási stb.) ügyekkel hozzávetőlegesen 150-200 ügyész foglalkozik, a teljes ügyészi állomány kb. 10 százaléka.
A Törvény alapján ehhez adódna hozzá a társasházi közösségek, illetve szerveik törvényességi felügyelete. Ennek a munkatehernek a megbecsüléséhez a lakásállományra vonatkozó statisztákból lehet kiindulni. A Központi Statisztikai Hivatalnál elérhető adatok szerint Magyarország lakásállománya 2009-ben kb. 4.3 millió lakásra tehető. Ennek a felmérések szerint kb. 27 százaléka a társasházi lakás. Arra vonatkozóan kevés statisztika áll rendelkezésre, hogy egy-egy társasházra átlagosan hány lakás jut, illetve, hogy hány társasház van a földhivatali nyilvántartásokban bejegyezve, de az ismert adatokból is nyilvánvaló, hogy nagyságrenddel növelné meg az ügyészi törvényességi felügyelet alatt álló szervek körét, illetve a nem büntető jellegű ügyek számát és arányát a teljes ügykörhöz képest.
Az, hogy erre az új feladatra további, jelentős számú ügyészt kellene kinevezni, szervezeti és költségvetési kérdés, amit a Törvény hatálybalépésére szánt fél év alatt, illetve a jövő évi költségvetésben akár meg is lehetne oldani, bár az állami kiadások csökkentésének jelenleg érvényes követelményével nehéz lenne összeegyeztetni. Kérdéses lehet ugyanakkor, hogy ilyen tömegű ügyterhet jelentő új hatáskör ellátása nem menne-e a büntetőeljárással kapcsolatos ügyészi munka rovására.”

A jelen tanulmány szerzője korábbi álláspontját fenntartva, véleménye szerint elképzelhetetlen, hogy az ügyész képes legyen a felperesi oldalon jelentkező kisebbségi tulajdonos érdeksérelmet hatékonyan képviselni.
Más részről, aki nem tudja érdekeit képviselni, annak nem segítség az ügyészséghez való fordulás lehetőségének a biztosítása sem, tekintettel arra, hogy egyetlen szervezethez sem fordul/képes fordulni, így az ügyészséget sem fogja megkeresni.
Az ügyészség tehát távlatosan sem jelentheti a társasházak felügyeletének hathatós megoldását.

III.3. az egyéb szervezetek felügyeleti rendszerének az áttekintése
A szerző az alábbiakban röviden áttekinteni kívánja a társasházakhoz hasonló és összehasonlításra alkalmas szervezetek felügyeleti és nyilvántartási rendszereit.
a) A közhasznú szervezetek felügyelete – nyilvántartásba vétele
Az 1997.évi CLVI. közhasznú szervezetekről szóló jogszabály 21. § szerint a közhasznú szervezetek feletti adóellenőrzést az állami adóhatóság, a költségvetési támogatás felhasználásának ellenőrzését az Állami Számvevőszék, az állami vagy önkormányzati költségvetésből, illetve a nemzetközi forrásokból juttatott támogatások felhasználásának ellenőrzését a külön jogszabály szerinti belső ellenőrzési szervezet, a törvényességi felügyeletet pedig – a közhasznú működés tekintetében – a reá irányadó szabályok szerint az ügyészség látja el.

A közhasznúsági nyilvántartásba vétel, a közhasznúsági fokozatok közötti átsorolás, valamint a közhasznú jogállás törlése iránti kérelmet a szervezet nyilvántartásba vételére illetékes bíróságnál, ha a nyilvántartásba vételre nem a bíróság jogosult, az erre jogosult szervezetnél kell benyújtani.

b) A gazdasági társaságok felügyelete – nyilvántartásba vétele

A 2006.V.tv cégeljárásról illetve a cégnyilvánosságról szóló jogszabály szerint a felügyeletet a társaságok felett a cégbíróság látja el. A cégbíróság kérelemre vagy hivatalból végzésében felügyelőbiztost rendel ki, e végzésben meghatározza a felügyelőbiztos feladatkörét. A cég vezető tisztségviselői a hatáskörüket csak a felügyelőbiztos részére biztosított jogok megsértése nélkül gyakorolhatják. A cégbíróság felügyelőbiztosként a cégtől független, arra alkalmas személyt jelölhet ki az állami szerv vagy kamara által vezetett névjegyzékben szereplő személyek közül (pl. ügyvéd, közvetítő, könyvvizsgáló, igazságügyi szakértő), feltéve, hogy ez a személy a megbízatást elvállalja. A felügyelőbiztos a működése során az adott helyzetben általában elvárható gondossággal köteles eljárni. A kötelezettségeinek megszegésével okozott kárért a polgári jogi felelősség általános szabályai szerint felel.

A gazdasági társaságokat az illetékes cégbíróságok veszik nyilvántartásba.

c) A lakásszövetkezet felügyelete – nyilvántartása vétele

A lakásszövetkezet törvényességi felügyeletét a lakásszövetkezet székhelye szerint illetékes cégbíróság látja el a cégnyilvántartásról, a cégnyilvánosságról és a bírósági cégeljárásról szóló törvény rendelkezései szerint.

A Lakásszövetkezetekről szóló 2004. évi CXL 5. § (1) szabályozza. A lakásszövetkezet alapítását az alapszabály elfogadásától számított harminc napon belül – bejegyzés és közzététel céljából – be kell jelenteni a cégnyilvántartást vezető bíróságnak. A lakásszövetkezet – a cégeljárásról szóló jogszabályokban meghatározott feltételek szerint – a cégnyilvántartásba történő bejegyzéssel jön létre. A lakásszövetkezetet a székhelye szerint illetékes cégbíróság veszi nyilvántartásba.
A lakásszövetkezeti lakások az ingatlan-nyilvántartásba feltüntetésre kerülnek.

Összefoglalóan tehát megállapítható, hogy jogalkotónak döntést kell hozni abban a tárgyban, hogy ki legyen a Társasházak felügyeleti szerve. A társasházi törvény eddigi, kötelezően előírt rendelkezéseit a jogalkotó nem szankcionálta – pl. SZMSZ hiánya, rendes közgyűlés elmaradása, szvb választásának hiánya, közgyűlés összehívása – és azt jelenleg semmilyen szerv nem végzi el.

III.4. A társasházak nyilvántartásának – javasolt – lehetséges rendszere

Jelenleg a Társasházak külön lapját az ingatlan-nyilvántartás vezeti, ugyanakkor az un „0” lap alatt a Társasházakról valódi képet nem ad.

Az egyes lakások értékét nagymértékben befolyásolja a Társasházak „good will”-je. Azaz ma már nemcsak az számít, hogy milyen környéken van a Társasház, hanem az is, hogy milyen a Társasház pénzügyi helyzete – tartozásai, vállalásai, – illetve a Társasház műszaki állapota, a Társasházon belüli jogviták mértéke, illetve a társasházközösség szomszédjogi viszonyai rendezettek –e.

A szerző véleménye szerint a nyilvántartásnak többek között rögzíteni kellene:

– társasház nevében eljáró képviseleti jogosultját,
– társasház vagyontárgyait,
– éves beszámolóját,
– éves költségvetését, a közös költség meghatározásának a módját,
– társasházat terhelő jogokat és kötelezettségeket,
– műszaki paramétereit,
– társasház „good will”-ét,
– társasház alap iratait, műszaki dokumentációját,
– egyes tulajdonosok nyilvántartását,
stb.

Ezen adatok igazolása szerző álláspontja szerint pl. hitelfelvételnél, értékbecslés készítésénél, bírósági eljárásban elengedhetetlennek és megkerülhetetlennek kellene lennie. (lesz.)

Évek óta, a társasházak részéről gyakran megfogalmazott kérés, hogy a társasházakon belüli nyilvántartási rendszert is meg kell oldani. A régen jól bevált Lakónyilvántartás jogszerűvé tétele ma is szükséges. Az nem lehet, hogy az adatvédelmi szempontok túlzott érvényesítése miatt, ne lehessen tudni, hogy kik és hányan laknak a házban, kik az albérlők, probléma esetén mi az értesíthetőségi címük, telefonszámuk. Ez is az örökzöld, megoldatlan társasházi kérdések közé tartozik, a T. Házban a képviselőket is régóta foglalkoztatja.

– HEGYI GYULA(MSZP) 1997. szeptember 10 /A társasházról szóló törvényjavaslat
általános vitájánál az alábbiakat fejtegette:

„A másik kérdés – amiben, bevallom, már interpellációt is intéztem a belügyminiszter úrhoz -, hogy a társasházi tulajdonosok nyilvántartását valamilyen módon meg kellene oldani. Az nem megoldás, hogy a közös képviselők azt sem tudják, kik a tulajdonostársak, azt sem tudják, kik élnek huzamosabb ideig a lakásban. Végül is a társasház – noha magántulajdonokból áll össze – valamilyen módon egy lakóközösség, és elemi igény lenne a nyilvántartás bevezetésére, és ezt a törvényben is lehetővé kellene tenni.”

– ZWACK PÉTER (független): 1997. szeptember 29.
„Ebben az esetben éppen a jogszabályi környezet az, ami gondokat okoz. Egyöntetű vélemények szerint ebben a tekintetben is kiemelkedő jelentőségű kérdés a lakónyilvántartás ügye. Amíg ebben a tekintetben valamilyen megoldás nem születik, addig a társasházakról szóló törvényjavaslat minden jószándékú rendelkezése írott malaszt marad. Miről is van itt szó? Nem kétséges, hogy az adatvédelem és általában a személyiség védelme rendkívül fontos vívmánya a demokráciáknak. De minden intézmény csak akkor lehet hasznos, ha ugyanakkor nem okoz egyéb károkat, illetve ha mód van a negatív hatások kiszűrésére. Így vagyunk a társasházak esetében az adatvédelemmel is. Ha nincs lakónyilvántartás, végzetesen követhetetlenné válnak mind a tulajdoni, mind a használati viszonyok.”

– DR. SZAKÁCS IMRE (Fidesz): 2009.06.09.
„Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Egy olyan törvényjavaslat fekszik a Ház asztalán, amely nagyon kényes és érzékeny, hiszen ismerjük a régi mondást, hogy rossz szomszédság török átok. Ez a mondás akkor keletkezett, amikor az embernek maximum két vagy három szomszédja lehetett, ez is elsősorban kertszomszéd, a társasházak esetében viszont adott esetben hat közvetlen szomszédja és bizony a nagyobb, soklakásos, akár száz lakást meghaladó társasházak esetében pedig száz közös tulajdonos van. Ugyan a lakások külön tulajdonban vannak, de az épület üzemeltetése, a lépcsőházak és a közös helyiségek kérdése továbbgondolás után érdemes megvizsgálni. Az egyik ilyen volt, hogy a külföldi tulajdonos, aki nem Magyarországon él, de a társasházban tulajdoni hányada, lakástulajdona van, egyszerűen nem érhető el a társasház részéről, nem tudják a levelezési címét megkapni, a földhivatalban nincs bejegyezve, vagy már elavult. A kézbesítési rendszerre tett javaslat ezt a helyzetet nagyon jól tudja kezelni.”

III.5. A társasházkezelők nyilvántartási rendje, ingatlan kamara létrehozása

A 2010.január 01.-én hatályba lépett törvénymódosítás egy új fogalmat és intézményt vezetett be az un. ingatlanfelügyeleti hatóságot. Azt sejtette a jogi szabályozás végrehajtási rendelet híján, hogy esetlegesen egy új hivatalt hoznak létre, amely összefogná a Társasházak vonatkozásában a felügyeleti illetve ellenőrző feladatokat. Ehhez képest a 30/2009 (XI.3) ÖM rendelet szerint a körzetközponti jegyzők illetve annak hivatala lett illetékes, azaz az újabb elnevezéssel egyben ingatlanfelügyeleti hatóságként is eljár.

Az ingatlanfelügyeleti hatóság nem a Társasházak nyilvántartásba vételét, illetve a Társasház szervezeteinek működését szabályozza, hanem a Társasházak ügyeinek vitelével megbízott személyek egy részének nyilvántartásba vételét.

Ehhez képest ma már megkerülhetetlen abban gondolkodni, hogy olyan szervezetnek kell vezetnie a nyilvántartást, aki országos, lehetőség szerint önfenntartó, bárki számára hozzáférhetően tartalmazza a leglényegesebb adatokat az OKJ tanfolyamot végzett társasházkezelő személyről.

A fenti problémákat az ingatlan szakma régóta „dédelgetett” és fontos szervezetének létrehozásával lehetne áthidalni, ami nem más lenne, mint az ingatlan kamara.

III.6. A társasházak szerepe a foglalkoztatás növelésében

A társasházakban számtalan, eddig kihasználatlan foglalkoztatási lehetőség nyílik, amelyet ha jó adó és jogi jogszabályok segítenének, a társasházak örömmel élnének a lehetőséggel. Akár 100 ezer új, rész- vagy alkalmi foglalkoztatott után fizetnének szívesen némi adót, vagy társadalombiztosítási járulékot a társasházak, ha végre hivatalosan is megoldódna a „belső” munkák elszámolási lehetősége. Ha részmunkaidős foglalkoztatottként alkalmazhatná a Társasház a saját Társasházban lakó munkanélküli karbantartót például, vagy számvizsgáló bizottsági tagot, vagy alkalmi munkásként kertgondozásra egy háztartásbelit, vagy nyugdíjast, egy diákot, vagy éppen egy munkanélkülit, és lehetne végtelenségig sorolni a lehetőségeket.

Gyakori kérdés a közös képviselők részéről, hogy a házukban annyi kisebb-nagyobb munka lenne, ami évek óta felhalmozódott, amivel nem érdemes egy céget megbízni, vagy „horribilis” összegbe kerülne, ugyanakkor a házbeliek közül lenne, aki szívesen el is végezné, de pl. nem tud róla számlát adni. Vagy a közös költség hátralékba került tulajdonostárs gyakran boldogan ledolgozná a háznak a tartozását, vagy annak egy részét, de nincs rá mód, mert a társasház nem tudja elszámolni, pénzügyileg lekönyvelni. Felhalmozódott kisebb munkák az egyik oldalon, töredékidők hasznosulása a másik oldalon.

A saját házban végzett munka idáig is létezett, főként a kisebb társasházakban. Például közösen tartják rendben a kertet, vagy saját maguk végzik a ház takarítását: előre pontosan beosztva, ki és mikor? Aki nem tudja vállalni személyesen a munkát, az „gondoskodik” helyettesről, többnyire zsebbe megfizetve valakit. Az ilyen típusú munkáknak a célja a közös költségek csökkentése.

A régebbi, nagyobb társasházak többségében viszont, még az IKV-s időkben az ott lakók leszoktak a házkörüli munkáról: „Miért is csináljam? Én csak bérlő vagyok.”- mondták. „Ma már lasszóval kell fogni pl. az önkéntes Számvizsgáló Bizottsági tagokat, vagy gyakran egy villanykörte kicseréléséhez is külön embert kell kiküldeni” – panaszkodnak a közös képviselők.

Ha érdekeltté tennénk a társasházakat egy ilyen konstrukció választásában, – a jelenlegi közös költség fizetési rendszer kiegészítésére, azon felül – akkor külön munkahelyteremtő beruházások nélkül is javulhatna a foglalkoztatottság az országban. A lényeg, hogy a rendszer könnyen átlátható, nyilvántartható és egyszerűen adminisztrálható legyen, valamint anyagilag is megérje a társasházaknak.

IV.

ADÓSSÁG CSAPDÁJÁBAN

A közös költség, amelyet a tulajdonostársak fizetnek, az biztosítja/biztosítaná a Társasházak működését és biztonságos fenntartását. Meg kell jegyezni, hogy a közös költség beszedése illetve a befizetés rendszere olyan szabályozással bír, amely – a sokszori jogszabály módosítás ellenére – jelenleg nem alkalmas annak biztosítására.

Visszatekintve az elmúlt évek jogalkotására – ha megengedtetik egy személyes vélemény -, a szerző számára az tűnik érdekesnek, hogy gyakran maguk a jogalkotók sem voltak túlságosan elégedettek az általuk alkotott „végtermékkel”. Másként fogalmazva: a néhány optimista kormánypárti képviselő parlamenti reagálása mellett szép számmal találhatunk szkeptikus hozzászólásokat is a javaslatok vitája során. Néhányat felidéznénk:

– DIÓSSY LÁSZLÓ képviselő, (szdsz) 1997. szeptember 10.

„Egy másik jelentős, a társasházak többségét érintő problémát a közös költséget nem fizető tulajdonostársak jelentik. Előrevezető az a lehetséges jövőbeli gyakorlat, amely szerint a jelzálogjog bejegyeztetésével a közösségnek biztosítéka lesz a tartozás kiegyenlítésére. Ez természetesen csak hosszú idő távlatában jelenthet pénzt – de felhívom a figyelmet, hogy a változást e tekintetben erőteljesebben a hátralékos tulajdonostársakkal szemben indított perek soron kívüli bírósági tárgyalása, a végrehajtási eljárások gyorsabbá és hatékonyabbá tétele, …”

– DR. KÓNYA IMRE (MDNP): 1997. szeptember 10.

„Még egy fontos problémára – illetve a legfontosabbra – szeretném ezzel kapcsolatban felhívni a figyelmet, megint csak a vesszőparipámra visszatérve: meghozzuk ezt a jelzálogjog kötelező bejegyzéséről szóló törvényt, és tulajdonképpen azt hisszük, hogy azt a feszítő problémát, ami a társasházaknál jelentkezik – és különösen az új, bizonyos fokig kényszertulajdonosok társasházainál jelentkezik ez a probléma, amikor ténylegesen nem tudnak fizetni, hiszen olyan anyagi helyzetben vannak, hogy egyszerűen nem tudják a közös költséget fizetni mondjuk azok a tulajdonosok, akik már utolsó tartalékukból és mindenféle kölcsönből fizették ki a sokszor nem is reális, hanem irreális vételárat a volt tanácsi lakásuk megvásárlásáért -, hogy ezek ténylegesen nem tudnak fizetni, és akkor a jelzálogjog bejegyzésével egy olyan helyzetbe kerülnek, amiről azt hiszik, hogy kitehetik őket a lakásból. Ezt hiszik valószínűleg azok a tulajdonostársak is, akik rendesen fizetnek, és most annak örülnek, hogy megteremtődik a jelzálogjog, tehát ezt be fogják tudni hajtani. Hát nem fogják tudni behajtani, mindössze frusztrálódik az a tulajdonostárs, akinek a terhére bejegyzik és a dolog tulajdonképpen nem oldódik meg.”

– ZWACK PÉTER (független): 1997. szeptember 29.

„Ugyanis nálunk jelenleg a nyilvántartási rendszerek nagy része rendkívül hiányosan és késedelmesen működik, a végrehajtás és a behajtás bizonyos területei pedig kifejezetten tragikusak. Tehát hiába bástyázzuk most körül nagyon szép elvekkel a tulajdonosi jogosultságokat a társasházi törvényben, ha ezek a tulajdonosok nem tudják, hogy valójában ki lakik a házban, nem tájékozódhatnak az adósok mozgásáról, akkor végeredményben nem tettünk semmit.”

– CSÉPE BÉLA (Fidesz): 1997. szeptember 29.

„Mindenképpen szembe kell nézni azzal, hogy akármennyire is könnyítünk majd a behajtáson ezzel az új jogi konstrukcióval, a hátralékosok jelzáloggal való terhelésével, ez nem oldja meg a problémát.”

– FILLÓ PÁL (MSZP), 2009.06.09. a napirendi pont előadója, a társasházakról szóló 2003. évi CXXXIII. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitája során:

„Valamennyien tudjuk, hogy sajnálatos módon nagyon sok olyan tulajdonostárs volt, aki ezt a felszólítást nem volt hajlandó átvenni, így aztán gyakorlatilag a társasház jogos követeléseit nem lehetett érvényesíteni. Mi úgy gondoljuk, hogy a javaslatunkban megfogalmazott pontosabb szabályozás mindenképpen megakadályozza azt, hogy szándékos elmulasztás ne akadályozza meg a tartozások megfizettetését, illetve ezt a fajta kötelezettséget.”

– DR. SCHIFFER ANDRÁS (LMP) 2010.12.07.:

„Azt gondolom, hogy azokra az apróbb szabályozási módosításokra, amelyeket tartalmaz ez a törvényjavaslat, szükség van, de ha azt hisszük, hogy a probléma gyökeréhez hatolunk akkor, amikor most lehetővé tesszük, hogy már három hónap alatt felhalmozott közösköltség-tartozásra is jelzálogjogot lehessen bejegyeztetni, akkor azt gondolom, hogy elég jelentős luftot rúgunk.”

A szerző álláspontja szerint arra kell megkeresni a megoldást, és a jogalkotásban átvezetni, hogy hogyan lehet biztosítani azt, hogy a társasház tulajdonostársa pontosan fizesse a közös költséget illetve ha nem fizette, annak behajtása ne lehetetlenüljön el.

A jelen fejezetben a szerző két a közös költség biztosítására irányuló megoldást vázol:

– jelzálogjog bejegyzés a közös költség biztosítására,
– külön albetétek szolgáltatásainak a korlátozása.

IV.1. jelzálogjog bejegyzés a közös költség biztosítására,

A klasszikus megoldást a jogszabály tartalmazza, lehet jelzálog alapítással illetve peren kívüli un fizetési meghagyásos eljárásban illetve kereseti kérelem alapján közös költség iránti igényt érvényesíteni, amelyet követően a jogerős kötelezést végrehajtó útján lehet érvényesíteni.

A jelzálogjog bejegyzés már az 1924.-évi törvényben sem volt idegen elem. Az 1924.január 22.-napján keltezett és Platthy György, az igazságügyi bizottság elnöke valamint Erődi–Harrach Tihamér, az igazságügyi bizottság előadója által aláírt „Az igazságügyi bizottság jelentése a ’társasház-tulajdonról’ szóló 329. számú törvényjavaslat tárgyában” készült irományban az alábbiakat fejtik ki:

A fenti jogszabályi magyarázata illetve az 1924.évi XII.törvény 5 .§ (1) bek :

„A közös építményrészek, felszerelések és berendezések karbantartási és helyreállítási költségének az egyes tulajdoni illetõségekre aránylagosan eső része biztosítása végett a jelzálogjogot az egyes tulajdoni illetõségekre a közös képviselõ kérelmére a tulajdonostársaknak engedélye nélkül is be lehet a telekkönyvbe jegyezni.”

rámutat a legkézenfekvőbb megoldásra a társasházak közös költségének a behajtásának biztosítására.
– A közös képviselőt jogosítani kell, hogy az egyes külön lapokra a társasház jelzálogjogát feljegyeztesse annak biztosítékául, ha tartozása állna fenn a tulajdonosnak akkor a Társasháznak biztosítéka legyen arra, hogy értékesítésnél vagy akár további tehervállalásnál a társasház követelése az első rangsoron kerüljön kielégítésre.

– Önmagában bármely tulajdonszerzés esetében illetve a jogszabály erejénél fogva a közös költség biztosítására a közös költség összegével megegyező az ingatlan-nyilvántartásba rögzítendő – első rangsoron – jelzálog alapításnak van helye, amely nem a felhalmozódó közös költség tartozás biztosítására, hanem annak biztosítására szolgál akként, ha nem fizeti a tulajdonos a közös költségét un. „preventív” jelleggel a Társasház azonnal igényét érvényesíteni tudja, ellenben azzal a jogi helyzettel, amely jelenleg áll fenn.

A társasház jelen helyzetben nincs helyzetbe hozva, tekintve, hogy a már fennálló tartozás esetében lehet csak jelzálogot alapítania, ugyanakkor a korábbi jelzálogok, – többnyire a lakásvásárláskor felvett banki kölcsönök – már lefedik azt a biztosítéki összeget, amellyel a Társasház ki tudná elégíteni magát, így a Társasház követelése kielégítés nélküli lesz.

A szerző által javasolt megoldásnál a hitelintézetek is rákényszerülnének arra, hogy a Társasházközösség követelését „kalkulálják” már a hitelfelvételekor és érdekelt legyen abban, hogy közös költségeit – és ne csak a hitelösszegét – a hitelt felvevő rendezze.

Ehhez a Polgári törvénykönyv már jelenleg is jogalapot biztosít:
„ Ptk. 251.§. (2) Zálogjog jövőbeli vagy feltételes követelés biztosítására is alapítható. (3) A zálogtárggyal való felelősség terjedelme ahhoz a követeléshez igazodik, amelynek biztosítására a zálogtárgy szolgál. Kiterjed a kamatokra, a követelés és a zálogjog érvényesítésének költségeire, továbbá a zálogtárgyra fordított szükséges költségekre is.”
A közös költség ugyanis értelemszerűen „zálogtárgyra fordított szükséges költség”nek minősül, csak koherensen végig kellene vezetni a többi érintett jogszabályon is.

A helyzet kezelésének másik megoldása a Végrehajtási tv (a továbbiakban:Vht) valamint az Ingatlan-nyilvántartási törvény (a továbbiakban: Inytv) módosításával lehet hatékonyan kezelni az alábbiak szerint.
– A Társasház „0” lapján kerül feltüntetésre a külön albetét tulajdonosának a tartozása. A Társasházi külön lapon jegyzett tartozások az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett valamennyi jogot és tényt megelőzik, azaz az értékesítés esetén a „0” lapon jegyzett tartozás kielégítése megelőzi valamennyi külön lapon jegyzett követelést.

Ezzel biztosítható, hogy társasház által a külön albetétnek nyújtott „hitel” ténylegesen behajthatóvá váljon.

Nem ritka, hogy a külön albetét tulajdonosa hitelt vesz fel az adás-vételi szerződés megkötéséhez. Ezen szerződésben a külön albetét illetve a hozzárendelt közös tulajdoni hányad is megterhelésre kerül. Amikor a tulajdonos nincs abban a helyzetben, hogy törlesztésének eleget tegyen, a lakáshitelével együtt általában a Társasházi közös költséget sem fizeti. Teszi ezt annak tudatában, hogy a végrehajtási eljárásban az árverési összegből majd csak kielégítik a Társasházat.

Mint már korábban említettük, jelenleg a Ptk 251 § szabályozza a jelzálog kérdéseit, a kielégítés sorrendjét a Vht 165. § rendezi. A közös költség követelés biztosítására szolgáló jelzálogjogot a sorban korábban megelőzi a Bank javára szóló jelzálogjog, ami azt jelenti, hogy a befolyt összegből való kielégítés – ha a Társasház esetleg bejegyezteti a jelzálogjogát – aggályosnak mondható. Ebben az esetben nemcsak a társasházi kintlévőség íródik le a közös költség alapból, hanem a behajtására fordított (illetékek + ügyvédi költségek + kamatok) összegek is hiába valóak voltak. A végrehajtási kérelem majdnem hogy reménytelen voltát látva, éppen a legrosszabb pénzügyi helyzetben lévő társasházak gyakran elállnak az adósságok ingatlan nyilvántartásba történő bejegyeztetésétől.

A szerző tapasztalata szerint a közös költség biztosítására irányuló peren kívüli illetve peres eljárás eredményeként az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzésre kerülő végrehajtási jog alapján a Társasházak irányába történő követelés kielégítés, ha van korábbi ranghelyen jelzálogjog annak kielégítése, a gyakorlat szerint szinte egyetlen esetben sem vezet olyan eredményre, ahol a teljes követelés kielégítést nyerhetne.

Összefoglalva, tehát szükséges lenne a közös költség biztosítására szolgáló jelzálogjog értelmezésének újra gondolására úgy is mint a zálogtárgy fenntartására fordított szükséges költség, mert ebben az esetben a Vht ilyen irányú módosítása mellett a hitelintézetek előtt kielégítést nyerhetnének a Társasházak is.

IV.2. külön albetétek szolgáltatásainak a korlátozása

Míg a szolgáltatók és a bankok nem szerződésszerű teljesítés esetén a külön albetétek vonatkozásában igen kemény jogkövetkezményeket alkalmaznak, addig a Társasházak nem, illetve nem tudnak.
Mint már említette a szerző, a Bank hitelfolyósításnál megterheli a külön albetétet, és ha árverezésre kerül a sor – akkor mint a hitelezői sorban mindig a Vht. értelmében a sor végén található – Társasház jelzálogjoga illetve végrehajtási joga után sem jut hozzá kinntlevőségeihez, annak ellenére, hogy jelentős összegeket fordítottak a behajtásra. Továbbá annak ellenére, hogy a lakáshoz tartozó közös tulajdonról gondoskodnak, „kvázi” hiteleznek a tulajdonosnak annak érdekében, hogy a lakás megtarthassa un piaci értékét.

A szolgáltatók közül kiemelném a víz és csatorna szolgáltatót, amelyek a jogszabály értelmében, ha a külön albetét fogyasztási helyére nemfizetés miatt felmondja a szerződést, ezt követően a Társasház köteles a tulajdonos vízfogyasztását megfizetni és ezt követően már a Társasház jogosult a behajtásra.

A távhőszolgáltatásról szóló törvény szerint a társasházi lakásokban elfogyasztott hőmennyiség- vagy egyéb szempontok un korrekciós szempontok – figyelembevétele mellett a Társasház osztja szét és határozza meg végeredményben az egyes lakásokban fizetendő költséget.

A szerző leghatározottabb jogi álláspontja az, hogy az egyes albetétek által igénybevett egyéb (víz, villany, csatorna, gáz) szolgáltatások biztosítását a Társasháznak lehetősége van már ma is korlátozni. A szolgáltatók ugyanis a társasházak számára nem fizetnek a közös tulajdonú felszálló-vezetékekért használati, karbantartási és egyéb jogcímen költségtérítést.

A Társasház saját tulajdonával önállóan rendelkezhet, a közös tulajdonban lévő alapvezetékeket az Alapító okiratok külön tételként nyilvántartják. Amennyiben a társasházi – tulajdonostárs nem fizeti a közös költséget a Társasház a közös képviselője útján korlátozza a közös tulajdonú vezetékeken a külön albetét által igénybeveendő szolgáltatásának a biztosítását, tekintettel arra, hogy a tulajdonosközösség gondoskodik annak a fenntartásáról amelyhez, az adós tulajdonostárs nem járul hozzá.

Ezzel a módszerrel – melynek műszaki és szerződéses megoldásait ki kell dolgozni – viszonylag hatékonyan a külön tulajdonban lévő ingatlan használatának részleges korlátozásával biztosítható, hogy kellő inspirációt kapjon a tulajdonos közös költség elmaradásának rendezésére.

V.

Összefoglalás

A társasházi élet gyakorlati problémáinak, tapasztalatainak, ill. azok jogi hátterének bemutatásakor a szerző – idő és terjedelmi korlátok miatt – csak az általa legfontosabbnak vélt területekre fókuszált. Nem, vagy csak érintőlegesen történt említés

– a társasházakban kumulálódott felújítási kényszerről, a „műszaki adósság csapdáról”, amelynek pénzügyi, élet- és vagyonbiztonsági, stb. összhatásai valószínűleg nem is számszerűsíthetőek;
– a külföldi tulajdonban lévő lakások, vagy akár önálló ingatlanok bizonytalan jövőjéről, mert az egyre alacsonyabb magyar ingatlanárak miatt bármikor beindulhat egy felvásárlási hullám, és a rossz jogi szabályozás miatt elvesznek majd az ebből kovácsolható előnyök;
– a jelenlegi jogi szabályozásból adódó „bírósági csapda helyzetről”, amikor a társasházi problémák nagy része – az amúgy is túlterhelt – bíróságokon végződik, idő és költségvonzatokról nem is beszélve;
– a közös képviseletek számon kérhetőségéről, kár- és felelősség biztosításáról;
– arról az általánosan bevett gyakorlatról, amikor a közös képviselők a felújítási munkákat csak olyan cégtől rendelik meg, akik hajlandóak a bevétel 10-15%-át visszajuttatni;
– a jogi szabályozás azon hiányosságairól, amikor a társasházak számára megvan ugyan az érvényesítés jogi háttere, de nincs mellé rendelve szankcionálási lehetőség;
– a romló közbiztonsági helyzetről a társasházakban, amit a rendőrség képtelen kezelni, hacsak nem történt személy elleni támadás is;
– „nincs megoldás” jellegű szomszédjogi vitákra;
és sorolhatnánk a végtelenségig.

Jelen tanulmány alapvető célja az volt, hogy egy „kívül álló”, de mégis a társasházakkal hivatalból foglalkozó ügyvéd szemével mutasson rá a jelen jogi szabályozás legfőbb buktatóira.

Összegezve az eddigieket, olyan társasházi törvényre lenne – minél előbb – szüksége az érintetteknek, amely rövid, tömör, áttekinthető, nem megy bele a túl részletes szabályozásba.

A szerző véleménye szerint az új törvény alapvető logikai gondolatmenete a következő lenne:
– a társasház önálló jogi személy
– a közös költség biztosítására első ranghelyen szerepeljen a társasház jelzáloga az egyes
külön albetéten,
– indokolt esetben, nemcsak közös költség tartozás esetében jogosult közüzemi
vezetékeinek használati jogát felmondani,
– jogosult a tulajdonos- és lakótársakról nyilvántartást vezetni, és a biztonságához szükséges óvintézkedéseket saját maga szabályozni,
– a fizetésképtelen társasházakhoz csődgondnok rendelhet melynek biztosítása állami feladat.
A szerző meg van győződve arról, hogy egy jól működő, megfelelően szabályozott és dokumentált társasházi rendszer mellett a magyar ingatlanállomány értéke felértékelődik, s ez nemcsak az állampolgár, hanem az ország érdeke is.